Polcz Alaine
VISSZAEMLÉKEZÉS WEÖRES SÁNDORRA (részlet)

1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán dolgoztam mint Tolnai Gábor titkárnője.  […] Kopogtak, és belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne. Mint egy rakodómunkás vagy utcaseprő, úgy nézett ki. Szerencsére nem szoktam másként szólni a szegény emberekhez vagy az alacsony sorban lévőkhöz, mint azokhoz, akik elegánsan öltözöttek. Persze lehet, hogy másként, de semmiképp sem lekezeléssel és elutasítással. A fiatalember belép, megáll tétován az ajtóban, egyik lábáról a másikra nehezedik, kicsit oldalt hajtja a fejét, és megszólal vékony, kisfiús hangon – Sanyikának mindig ilyen maradt a hangja: „A főigazgató urat keresem.” „Házon kívül van – mondom –, segíthetek valamiben?” Tétován válaszol: „Csak a kötetemet hoztam el neki” – belenyúl a zsebébe, kihúzza. „Weöres Sándor vagyok”, és nyújtja felém a kötetet. Én akkor már ismertem a verseit, nagyon szerettem, becsültem. Megdöbbenek, meghatódom, ami nem tudom, látszott-e rajtam, mutattam-e vagy sem.  […] Beviszem Sanyikát. Nem tudom, már nem emlékszem, mennyi ideig volt benn. Nagyon szerettem a költészetét. És aztán őt is, ámbár ez a kapcsolat sok szempontból nagyon ambivalens volt. A lényeg, azt hiszem, az, hogy sosem tudtam a költőt, a barátot, az embert, a férfit egy szintre hozni. Nekem valahogy mindig külön szinteken mozgott, s azonkívül azt a szeretetet és azt a szerelmet, amivel felém fordult, nem ismertem föl, és nem is hittem benne igazán, csak közvetlenül a halála előtt, mikor egyenesen beszélt róla.  […]
... Akkor ott bevezettem Tolnai Gáborhoz, aztán kinn végeztem a munkámat. Nem volt már sok tennivalóm zárás előtt. Mivel grafológiával foglalkoztam, és írásokat gyűjtöttem, mikor kijött, megkértem, írjon nekem pár sort, és írja alá a nevét.
„Igen? Tényleg?” – kérdezte.
Odament az íróasztalomhoz, föltérdelt a székemre, s félig hason fekve az íróasztalon, előhúzott a zsebéből egy irkát, olyat, amilyenbe gyermekek szoktak írni. […] S elmerülten írni kezdett. Nem akartam zavarni, csöndben oldalt álltam. Aztán fölnézett, lemászott az asztalról, lelépett a székről, és talpra állt. Kitépett egy lapot a füzetből, átadta: „Ezt most írtam magának.”
Néztem, egy vers volt:
GALAGONYA
Őszi éjjel
izzik a galagonya,
izzik a galagonya
ruhája. 
[…] ... ez az egyik kedvenc versem. Nagyon szép, nagyon szerettem mindig. Egy pillanatig se hittem el, hogy valóban ott akkor nekem írta. Negyven vagy ötven évvel később  […] elkezdtünk beszélgetni, és akkor Sanyika azt mondta a kis vékony hangján, amit olyan jól ismertem: „Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam.”

(Polcz Alaine teljes visszaemlékezése itt olvasható:
https://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra )

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

A költészet napján ez a lenyűgöző remeklésű műfordítása (is) idézze meg Weöres Sándort;
... és Henri Michaux-t!

Henri Michaux: Cselekedni, érkezem

Beléd nyitván az ajtót, beléptem
Cselekedni, érkezem
Itt vagyok
Támogatlak
Már nem vagy elhagyatott
Már nem vagy veszélyben
Megoldott zsinegek, lehullnak bajaid
A lidércnyomás ahonnan rettenve visszatérsz nincs tovább
Vállallak
Velem együtt ráteszed
Lábad a végtelen lépcső első fokára
Visz
Emel
Beteljesít

Lecsillapítlak
Békés terítőket szövök benned
Jót teszek álmod gyermekének
Áradat
Áradat pálmákban a rettenet képeinek körére
Áradat halványsága havára
Áradat tűzhelyére… s a tűz újraéled

CSELEKEDNI, ÉRKEZEM
Lendülő gondolataid tápláltatnak
Torpanó gondolataid legyöngülnek
Testedben erőm van, behatolt
…és arcod, vesztve redőit, újjávirul
A betegség nem leli többé gázlóját benned
A láz elenged

Boltívek békéje
Újravirító mezők békéje
Visszatér beléd a béke

A legemeltebb szám nevében, segítlek
Mint forró gejzir
Elröpül minden súly nyomott vállaid fölül
A rosszakaró fejek körülötted
Figyelő viperái gyengék nyomorának
Többé nem látnak
Többé nincsenek

Erősítő tartalékcsapat
Titokban és mély vonalban
Mint tenger alatti sodrás
Mint súlyos ének
Érkezem
Ez ének megragad
Ez ének fölemel
Ez éneket sok ér buzgatja
Ez éneket lecsitított Niagara táplálja
Ez ének teljes egészében tiéd

Többé se harapófogók
Se fekete árnyak
Se félelmek
Nyomuk sincs
Nem bírnak veled
Ahol fájás volt, vatta van
Ahol hasadás volt, forradás van
Ahol fertőzés volt, friss vér van
Ahol zárak voltak, nyílt óceán van
A hordozó óceán és bőséged
Sértetlen mint ivor tojás.

Megmostam arcát jövendődnek.

Nyelv zseni is, és látnok, mint nem egy költõ társa. Lsd. József A. Reményik S. stb.
Ezek a géniuszok úgy írtak, hogy bármelyik korban aktuálisak maradnak a gondolataik.
Ebben a kis mondókában is benne van minden, és milyen finom gúnnyal közli...
Fantasztikus.
Azért elgondolkodtató, hogy az emberek semmit sem változnak, ahogy halad az idõ. Birkák voltak, vannak és lesznek, mindig túlsúlyban.

Sajnos nem szûnt meg, mert ez a "mindenki iskolája"...

WS utánozhatatlan nyelvzseni volt.

OFF
Éppen nemrégen olvastam az apja véleményét egy régi kiadványban az általa kipróbált növényvédõszerekrõl, amit birtokosként írt a gyártónak valamikor a 30-as években.

Weöres Sándor: A birka-iskola


Egyszer volt egy nagy csoda,
Neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
Az kapott dicséretet.

Ki oda se ballagott,
Még jutalmat is kapott,
Így hát egy se ment oda,
Meg is szûnt a iskola.

Imádom. Mekkora igazság van benne. Milyen egyszerû is ez. Csak bégetni kell, ennyi az egész.

https://www.youtube.com/watch?v=45ZdlFKYd84

Ha jól értem, hozzászólásod elsõ fele Wass Albertre vonatkozik. Optimista vagy, ha valóban így van. Én õvele kapcsolatban sem érzem, hogy a helyére került volna az életmûve és "naponta fogyasztott szellemi táplálékuk" volna még az ellene fellépõknek is. (Ha csúnyán félreértettem soraidat, elnézést.)
S ami azt illeti, az "izgékony népség elenyész" kitétel szintén optimizmusnak tûnik mai szemmel olvasva; mintha inkább csak fokozódna a nyugtalanság körülöttünk. :( Különösen is fájó ez most, az adventi idõben. Jó volna, ha legalább ezekben a hetekben csönd lenne az emberekben és körülöttü(n)k - legalább egy kicsivel nagyobb, mint "rendesen". Ha néha le tudnán(a)k ülni és olvasni egy kis Weöres Sándort (pl. elõvenni a Teljesség felé címû kötetét), Hamvas Bélát, Márai Sándort vagy éppen Wass Albert Hagyatékát.
A hozzászólásod nagyobb felét kitevõ záró bekezdéssel viszont lényegében teljesen egyet tudok érteni. :) (Talán egyedül azt tenném hozzá, hogy én Ady és Babits költészetének legjavát is a legmagasabb polcra helyezném.)
Weöres Sándort szerintem is teljességgel téves a gyermekversei alapján "beskatulyázni". Aki forgatta már a fent is említett Teljesség felé kötetét, ezt pontosan tudja. Nekem ilyen szempontból nagy szerencsém volt a középiskolában is: végzõs korunkban, amikor Weöres Sándort vettük, olyan magyartanárunk volt, aki még a gyermekverseinek a különbözõ (többnyire keleti) kultúrákban felfedezhetõ elõképeire, gyökereire is felhívta a figyelmünket.
Az persze vitathatatlan, hogy jobb volna, ha szélesebb körben is nagyobb lenne az ismertsége és elismertsége. Én ezért örültem annyira, hogy méltó módon megemlékezett a centenáriumáról az ország, és pl. a metrókban megjelenõ plakátok a szélesebb (utazó)közönség számára is lehetõvé tették az érintkezést a Weöres életmû jelentette kinccsel.

Ettõl most nagyon szomorú lettem. :(

Négyen ballagtunk

Négyen ballagtunk kinn a réten,
így múlt el az én gyermekségem.
Kettõ kislány volt, egy meg kutya volt.
Az ég nagy-nagy kékszárnyú lepke volt.
Julcsa királylány, Anni, Lord vitéz,
hol a régi tej? hol a régi méz?
Fagy õrli mind a drága kerteket,
a birodalmunk vajjon hova lett?
Az egyik asszony, másikat viszik,
vadrózsafává lett a harmadik. -
Két kislány, nagy kutyával, hófehéren,
bárányfelhõk közt ballag át az égen.

https://www.youtube.com/watch?v=snN2CpOPD6U

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.