Fliegauf filmje ritkán lakodalmas menet, most is mélyre ásott, és nem túl szép látvány, amit onnan előszedett.
Hiába mondták, ne akarjunk olyan gyorsan felnőni, nincs abban semmi jó. És tényleg, legalább ne ugyanazokat a marhákat kéne nézni még mindig.
Amikor a szerelmes vámpírok rajongói rájönnek, hogy elmúltak 18 és még nem lettek öngyilkosok, talán elkezdenek érdeklődni tágabb társadalmi kérdések iránt is. Ilyenkor nem kell fejest ugrani a politológiába, kezdetnek Suzanne Collins regényei is megteszik.
Marky Mark nyomott pár rap-betétet egy korábbi európai bakelitre, és ebből pontosan az lett, ami ilyenkor szokott, egy korrekt szórakoztatóipari termék, amely nem tör a halhatatlanságra.
Két Hófehérke-reboot is érkezik az idén, elvileg ez a vicces verzió. Reméljük az ijesztős jobban tudja majd, mit akar.
Van hogy a giccs esküdt ellenségei szemében is legitimációt kap a szentimentalizmus. Ritka eset, de talán ez most ilyen.
Mintha az év utolsó hónapjaiban sűrűsödnének össze azok a filmek, amelyek miatt egyáltalán érdemes lesz felnyitni a lexikonok 2011-ről szóló szakaszát. És nem az Alkonyatra gondolok.
Hol csendesen visszafogott, hol jólesően dramatizált thriller, a lassú fajtából. Anton Corbijn végleg maga mögött hagyta a rockfotózást és belépett komoly filmrendezők közé.
Az idei Chick Norris-díjas szájon át lélegezteti az akciózsánert, amelybe Soderbergh szúrja az adrenalin-injekciót. A világsztárok pedig csak asszisztálnak.
Az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia 1929-es alapítás óta osztja ki a különböző kategóriákban a díjakat. A vörös szőnyeges bevonulással tarkított látványos gálát minden év februárjában tartják Hollywoodban. Hanula Zsolt véleménye az az Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti eseményéről.
Elvileg tényleg védhetetlen, hogy mért készít valaki Tony Scott stílusában és egyik kedvenc színészével maga egy akciófilmet, ha csak nem egy őrült rajongó az illető. De azért csak kikerekedett az egészből egy pofás kis kémjátszma.
Egy ló, amely tán csak Torinóban nem járt, amúgy átgaloppolt az első világháborún, és egy rendező, aki már semmit nem kockáztat azzal, ha képtelenségekbe fog – legfeljebb bejön.
Női nézőknek olyan lehet ez a Gosling-Clooney páros, mint nekünk, amikor Madonna smárolta le Britney-t a színpadon. És valóban, egy választási kampányban szűzlányként viselkedni a lehető legkevésbé célravezető magatartás.
Egy Olsen, aki nem iker, hanem színész, megidézi Charles Mansont és kimondja a modern emberének legnagyobb dilemmáját. Hiába, az igazi unikumok mindig a függetlenek felől érkeznek.
Egy bevállalósabb rendező esetleg dobhatott volna rajta, így a legtöbb ami elmondható, hogy korrekt darab.
Pitagorasz egy alkalommal rászólt az utcán egy a kutyáját ütlegelő emberre, hogy ne bántsa azt az állatot, mert egy jóbarátjuk lelke lakozik benne. Az idea most egy svájci faluban nyer új testet.
Nem túlzás Tarkovszkijt emlegetni az év legtöbbet dicsért filmje kapcsán, szerelmeslevelet írni hozzá viszont igen. Nem az a kérdés ugyanis, hogy zseniális-e a film.
Három aprócska történet alkot egy látszólag nagyívű elbeszélést, de nem vagyok meggyőzve, hogy ez így egy egész. Amitől persze még lehet jó.