Essünk túlzásba!

Hosszú idő után újra úgy jelennek meg kritikák egy filmről, hogy nem is gyermeki rajongás, de vallásos imádat süt róluk, szinte versbe szedik a kamerakezelés mikéntjét és a romanticizmus legalpáribb giccseivel fogalmazódnak meg himnuszok a vágástechnikáról. Ettől persze maga film még lehet jó és sietek leszögezni, hogy szerintem az is. Bár sose felejtem el, amit egy helyen A torinói ló kapcsán olvastam, nevezetesen hogy "ezt a filmet nem is érdemes a jó film / rossz film dimenziójában vizsgálni", aminél átlátszóbb bölcszészbullshit elsőévesekből sem jöhet ki egy esztétika fakultáció köpenyébe bújtatott ismerkedős esten, mert tényleg nem jelent többet annál, hogy "nem értem", hovatovább "ez szar".

Az egyik sokat emlegetett és kétségtelenül dicséretnek szánt megállapítás Az élet fája című filmről ugyanis az, hogy nyitva hagyja a néző számára a lehetőséget, hogy megtöltse azt a saját értelmezésével. Na most ennek rögtön két oldalról is nekimennék. Egyrészt a fenti tétel legyen már úgy általában a művészeti alkotások sajátja, ha nincs így, akkor az Joshi Bharat show, nem mozi. De egye fene, szűkítsük a kört és akkor csak annyit kérek, ne tegyünk úgy, mintha ezt a "szabadversre" emlékeztető dramaturgiát ne láttuk volna már olyanoktól, mint Lynch vagy éppen Jancsó. Szóval 2011-ben szerintem ne fedezzük fel, hogy direkt történet nélkül is létezik a médium, ettől örülni persze még lehet és e helyütt indokolt is. Tény ugyanis, hogy Az élet fája láttán az ember könnyen kerül elvarázsolt állapotba és ha a miérteket akarjuk megfogalmazni, talán tényleg csak olyan banális semmitmondások jönnek elő, mint "csodás esztétikai élmény" stb.

Másik oldalról viszont még csak nem is értek vele feltétlen egyet, van itt storyline, elég konkrét, még ha ugrálunk is az időben, illetve meg is zavarjuk a nézőt egy röpke húszperces őstörténettel, lávafolyammal meg dinoszauruszokkal.

Az isten fáját

[img id=302311 instance=1 align=left img]De ezek után a játékidő kb. második harmadát már-már száraznak éreztem, olyan sokáig látom a szemétláda családapa Brad Pitt és félénk fiának kertvárosi látszatidilljét és a sorok között sunyin feszülő félelmet. Pedig az ilyesmi – még – mindig izgalmas téma, akkor is, ha pici dühös vallásellenesség keveredik itt a védhető társadalomkritikával, de hát az ember már csak ilyen érzelmes lény, nem pedig logikus, s a művészetet is inkább előző hassa át, ha lehet.

Ez Terrence Malick új munkája esetében teljesen a helyén is van; hosszú ideig az volt az érzésem, hogy vele tényleg eljutottunk valahová, amit a filmkészítés jelenlegi csúcsaként is lehet értelmezni, még ha alapvetően viszolygok is az ilyen túlfűtött kinyilatkoztatásoktól. A kamera szinte repül előre-hátra, de főként fel-le, mintha egy kis láthatatlan Jasper szellem szubjektívja szálldogálna az ötvenes évek – másként – fojtogató levegőjében. És igen, Malick irigylésre méltó hatásfokkal teremt atmoszférát akár azzal, hogy átugrik a kétezres évek jelenébe, Sean Penn szenvelgését mutatni, akár azzal, hogy vonuló felhőket, pillangót, isten tudja mi mindent citál hangulatfestésnek. Ami műfajában egyébként nem más annál, mint amikor esik az eső a szakításnál a romkomban, de minőségében és intelligenciájában mégis egészen más szintet üt, sőt talán teremt meg.

Semmi sem tökéletes

A csodálatunk a teljesen arcátlan és bohém módon érkező, a földi élet születését ábrázoló "Discovery Channel művészlelkeknek" betét kezdetén hág a tetőfokára. Ami azonban fordulópont is a befogadásban, mert aki nagy alélása közepette hajlamos keverni a minőséget a mennyiséggel, az már fogalmazza is magában saját dicshimnuszát – reménye szerint – Malick stílusában; mi azért mondjuk ki, hogy ez a rész indokolatlanul hosszú.
Mindennel együtt viszont tényleg felemelő érzés végignézni Az élet fáját, ha valaki érett, nyitott és beállítottságát tekintve kifejezetten rajongója a szélesvászonnak, a moziteremnek, ennek az egész hóbelevancnak, amit filmnek nevezünk. Ez nem egy elitista kirekesztés, inkább csak használati utasítás; mert őszintén szólva, nem lehet elvárni mindenkitől, hogy szeresse. De mi szeretjük, mert minőségi, emberi, s ennél fogva igen ritka.

Kinek ajánljuk?
- Értő, érző, érdeklődő, a minőséget szem előtt tartó nézőknek.
- Akit nem ijeszt el a nonlineáris történetvezetés.
- Aki eddig csak sejtette, de most meg akarja tudni, mi is az a nagybetűs film.

Kinek nem?
- Aki szerint a kritikusok mindig mintha másik filmet néznének.
- Aki a szépfiú Brad Pitt-et akarja visszakapni.
- Aki szerint olyan nincs, hogy egyszer csak átcsapunk a Jurassic Parkba, majd vissza.

9/10