1. Nincs bocsánat (1992)

A kilencvenes évek elejére Clint Eastwood már véglegesen letette névjegyét a western asztalára, így különösebb nyomás nem nehezedett rá, hogy a Dollár-trilógia, a Fakó lovas, valamint a Fennsíkok csavargója után még egy megkerülhetetlen mesterművet alkosson a műfajon belül.

Azonban mégis így tett: 1992-ben már rendezőként intett búcsút a karrierje korai szakaszát meghatározó műfajnak a revizionista filmmel, amelyben egy kiöregedett cowboyt alakít. William Munny (és Eastwood) számára már nem a kalandok és a remények, hanem a bűntudat és a keserűség terepe lett a vadnyugat haldokló világa. Ebben a kietlen, egyáltalán nem romantikus környezetben már csak öncélú erőszaktevők, magukat erkölcsös hősnek beállító pitiáner bűnözők, hamis fejvadászok, és megtört öreg cowboyok kavarognak fekete-fehér hősök és gonosztevők helyett.

Az egyszerre végtelenül cinikus és végtelenül őszinte filmben Eastwood gyakorlatilag a saját karrierjét bontja le, és véglegesen kijelenti, hogy nem kenyere az erőszak magasztalása. Ebben társa a remek Morgan Freeman (akivel másik meghatározó filmjében, a Millió dolláros bébiben is együtt dolgozott), az ördögi Gene Hackman, de beugrik még a kései Richard Harris is egy emlékezetes mellékszerepre. Ha a gyakorlatban nem is, szimbolikusan a Nincs bocsánat tekinthető a legutolsó fejezetnek a western könyvében.

2. A szív hídjai (1995)

Amikor bejelentették, hogy a menthetetlen macsóként elkönyvelt Eastwood fogja megfilmesíteni Robert James Waller 1992-es regényét – amelyet a kritikusok egy sokadik csöpögős románcként könyveltek el – sokak szemöldöke ugrott fel, talán érthető okokból. A film végül egy nem túl Eastwoodra jellemző, de ennek ellenére hatásos alkotás lett, amely hozzásegítette a női főszerepet játszó Meryl Streepet élete tizedik Oscar-jelöléséhez is.

A szív hídjai egy rövid viszony finoman, szívhez szólóan bemutatott intim története, amely a két főszereplő szerelmén kívül még az önmegvalósításról és a művészet természetéről is szól - Eastwood és Streep között pedig csak úgy pezseg a levegő a játékidő alatt. A film több kritikus szerint is lényegesen jobban sikerült, mint az alapjául szolgáló regény: a volt cowboy valódi alkimistaként változtatja át a túlírt, terjengős románcot egy mozis élménnyé, amit mindenki át tud érezni, aki már érzett vonzalmat olyasvalaki iránt, akiért nem szabadott volna.

3. Titokzatos folyó (2003)

Most, hogy Luigi Mangione CEO-gyilkossága tartja lázban a közvéleményt, talán pont érdemes újranézni Eastwood 2003-as mestermunkáját, amely a mai napig az egyik legjobb, legmélyebb filmnek számít, amely az önbíráskodásról szól. 

A Titokzatos folyó cselekménye során két szereplő is a saját kezébe veszi a dolgokat, amikor úgy érzi, hogy kirívó igazságtalansággal szembesül. Egyiküket vérmérsékletünk szerint vagy tökéletesen megértjük, vagy akár támogatjuk is végzetes döntésében. Másikuk viszont vitán felül a filmtörténet egyik legnagyobb rohadékságát követi el tettével, majd a film hátborzongató utolsó jeleneteiben a megbánást is visszautasítja, teljessé téve a tragédiát.

Az eredmény egy mérföldkőnek számító film a bosszú ördögi köréről, borzalmas férjekről és borzalmas feleségekről, valamint a hübriszről, amelybe az igazság utáni sóvárgás, és a piedesztálra emelt, öntudatoskodó harag képes taszítani az embert. Sean Penn és Tim Robbins intelligens, árnyalt színészi játékkal kerekítik ki ezt a csendesen sokkoló, epikus krimit.

4. Millió dolláros bébi (2004)

Eastwood pályájának (eddigi) utolsó, negyedik Oscar-díját hozta el a 2004-es sportdráma, amely nemcsak szembement több műfaji elvárással, de a rendező azon kevés filmjei közé tartozik, amelyek egy női főszereplőre koncentrálnak. Illetve tényleg a Hilary Swank által alakított Maggie Fitzgerald a főhős? Vagy az edzőjét játszó Eastwood, akinek a cselekmény legvégzetesebb döntését kell meghoznia?

A Millió dolláros bébi a rendező legutóbbi filmjéhez, a Kettes számú esküdthöz hasonlóan visszautasítja az egyszerű válaszokat. Eastwood ahelyett, hogy megcsinálta volna a női Rockyt, egy teljesen másképpen ütős, kísértő bokszdrámát készített, amelyet joggal tartanak számon a 21. század egyik legjobb – és legszomorúbb – filmjeként. 

5. Gran Torino (2008)

Lehet, hogy ma már csak a “Tűnés a füvemről!”-idézet jut eszünkbe a Gran Torinóról, de Eastwood ikonikus, kései filmjében sokkal több van ennél. Nem szoktuk meg, hogy nyolcvanon túli fehér fickók a faji előítéletek ellen szóló filmeket készítsenek, és az sem alapvetés, hogy az ilyen alkotások fantasztikusak legyenek ahelyett, hogy szenteskedő, szájbarágós lesz a végeredmény.

A Gran Torino mégis működik (mégpedig nagyon jól), részben a remek mellékszereplőknek, részben Eastwood alakításának köszönhetően, aki revizionista westernjeihez hasonlóan tudja, hogyan forgassa ki, vagy épp adjon extra mélységeket az acélos tekintetű, régimódi macsó archetípusának. Nem is meglepő, hogy a Gran Torino lett a színész-rendező addigi legsikeresebb filmje 270 millió dolláros box office bevétellel, amit később csak az Amerikai mesterlövésszel tudott – legalábbis pénzügyileg – lepipálni.