Valami arra indított, hogy írjak ide, nem rosszat akarok ide írni, hanem inkább elgondolkodtatót.Mert azért egy elég nagy kaliberû emberrõl van szó, meg is lepett, hogy még nem írt ide senki.Viszont azt hiszem, tudom miért. Ezeknek a zenéknek a hangulatvilága nem igazán vonzza a ma emberét, sok esetben engem is nagyon taszít, amellett, hogy van benne valami lenyûgözõ is, de a taszítás erõsebb. Furcsa mondanivaló fogalmazódik meg bennem, ha pár ilyen típusú zenét meghallgatok,egy nagyon furcsa kettõsséget érzek, és szinte minden mûvén, amit hallottam eddig, ez az érzés húzódik át. Szóval megdöbbentõen szép zenei harmóniákat hallok, nagyon mély és lélekbemarkoló tartalommal, de olyan tartalommal, amit csak igen ritkán esik jól hallgatni. Valahogy lehúzza az embert.
Tudom, hogy szépet, igényeset, monumentálisan letaglózó zenét hallok, amit egy hihetetlen tehetség írt, csak két tényezõ is van, ami miatt számomra fél óra múlva okvetlenül kikapcsolandó.
És azt hiszem, ha egy átlagos, egészséges lelkû, tehát nem depis mai fiúnak beteszek egy ilyen zenét, akkor nagy valószínûséggel húsz perc múlva megkér, hogy kapcsoljam ki, mert idegrohamot kap.
Egyrészt a francia nyelv, mint olyan, abszolúte viszonyulás kérdése, van aki szereti, van aki nem.Ez még önmagában persze nem visszatartó erõ.
De van ezekben a filmzenékben egy szinte elviselhetetlenül tömény szomorúság. Egy letaglózóan mély szomorúság, és ugyanez jelenik meg Francis Lai zenéiben is, mivelhogy igen erõsen kortársak voltak, és igen erõsen hasonló területen mûködtek. Énekelni is láttam Legrandot, és nagyon furcsa volt a stílus, valahogy az jutott eszembe, hogy egy ilyen törékeny lelkû ember hogyan élheti meg a mindennapok szürkeségét és keménységét, ami olykor olykor adódik. Persze ha valaki megtalálja a helyét a világban, mint ahogyan õ is megtalálta, zseniálisan, akkor talán felül tud emelkedni a problémákon, és a zsenialitáshoz ugye köztudottan nem kapcsolódik szervesen a hétköznapi ember lelkivilága.
De az egész valahogy furcsa, távoli, idegen. Az életmûve nagy részét persze nem ismerem, de maradjunk a Cherbourgi esernyõknél, A kamaszkorom legszebb nyaránál, vagy ide sorolható még az Egyesek és mások, valahogy olyan,mintha egy évszázad választaná el a lelkemet ezektõl a zenéktõl, annyira más. A depresszív melankólia túlcsordulása. És mivel ez két szerzõnél is kõkeményen megjelenik, meg gondolom még azoknál, akik eme mûfajt képviselik, úgy gondolom, hogy ez a 60-70-es évek lelkivilágát tükrözi, szüleink korosztálya, kicsit számomra detonatív.De nagyon szép, tényleg. Viszont az elõadásmód, ahogyan néhány énekes tolmácsolja ezeket a dalokat, nekem nagyon pacsulis, és szinte elviselhetetlen. Dehát ez a francia sanzon világa.

Azért van tõle egy kedvencem, persze ez is nagyon melankólikus, de valahogy mégis jó.
http://www.youtube.com/watch?v=PqPjxCaPjXs