Öt évvel a nyilvánvalóan az 1974-es Sidney Lumet-féle adaptáció miatt egyik legismertebb Agatha Christie-krimi megfilmesítése után Kenneth Branagh – ahogy azt az általa alakított híres belga magándetektív, Hercule Poirot a Gyilkosság az Orient expressz végén be is harangozta – újabb népszerű Christie-regényt vitt vászonra. A szintén filmes előzménnyel is rendelkező Halál a Níluson a korábbi műhöz hasonlóan igazi sztárszereposztást vonultat fel (élén Gal Gadottal és az azóta a produkciót nem kicsit kínos helyzetbe hozó Armie Hammerrel), az előző filmmel viszont Poirot alakján kívül egy másik figura is összeköti.

A Gyilkosság az Orient expresszenhez hasonlóan itt is fontos szerep jut Boucnak, a kis belga ifjú barátjának, aki eredetileg a vasúttársaság vezetőjének fia, a Christie-féle, azaz az eredeti Halál a Nílusonban viszont nem jelenik meg.

Branagh univerzumépítő szándéka tehát egészen egyértelmű

– nem lennénk meglepve, ha eddigi két adaptációját újabbak követnék. Az alkotó valahogy úgy próbál építkezni, mint mondjuk a Marvel moziverzum vagy más kortárs franchise darabjainak készítői, ezért még akkor is megteremti az összefüggést a krimi nagyasszonyának célpontul választott történetei között, ha azok között eredetileg nem áll fenn ennyire szoros kapcsolat.

A gond csak az, hogy Branagh úgy kreál univerzumot, hogy közben fittyet hány az eredeti életműre. Kiválóan példázza mindezt rögtön a film nyitójelenete, egy I. világháborús szekvencia Poirot közlegénnyel és századával a középpontban, ami egyrészt azt a célt szolgálja, hogy tovább építse a kis belga mesterdetektív (Branagh-féle) legendáriumát, másrészt viszont teljesen idegen Agatha Christie Poirot-jától (a moziban ülve nézni kicsit olyan érzés, mintha rossz filmre váltottunk volna jegyet). Aki ismeri a Poirot-regényeket és elbeszéléseket (márpedig vagyunk egy páran), pontosan tudja, hogy a magándetektív soha nem volt katona: miután 1914-ben leszerelt a belga rendőrségtől, Angliába menekült.

De természetesen nem az ilyen és ehhez hasonló apró változtatások a leginkább zavaróak az új Hercule Poirot-val kapcsolatban: az I. világháborús részletet ugyanis az alkotó arra használja, hogy megindokolja, miért visel a karakter később hatalmas bajuszt. Branagh talán így akart visszavágni azoknak, akik a korábbi film bemutatása idején azért kritizálták, mert túl nagy arcdíszt képzelt el a figurának – teljesen feleslegesen, mivel

De még a Poirot esetében egyébként kulcsfontosságú bajusznál is lényegesebb kérdés, hogy az arcszőrzet kapcsán a rendező valójában a karakter szerelmi életét akarja megalapozni (és ennél többet sajnos spoiler nélkül nem árulhatunk el). És ezen a ponton teljes joggal szisszenhet fel minden becsületes Agatha Christie-rajongó, hiszen a híresen diszkrét figurának nincs szerelmi élete (a Christie-sztorikban szórványosan történik ugyan utalás egy bizonyos Vera Rossakoff grófnő nevű ékszertolvajra, aki megdobogtatta hősünk szívét, de közel sem ilyen mélységben, mint ahogy azt Branagh elénk tárja), és az agyat elborító érzelmeknél sokkal többre becsüli a szürke kis agysejteket.

De ahhoz hasonlóan, ahogy az előző filmben az alkotók pisztollyal lövöldöző akcióhőst faragtak abból a Poirot-ból, aki híresen undorodik a fegyverektől és az erőszaktól, most hősszerelmest csináltak belőle. Az I. világháborús nyitányt követően ugyanis a detektív szerelmi élete

teljesen karakteridegen módon

tovább bonyolódik – ám erről szintén nem írhatunk többet. A lényeg az, hogy Branagh, nyilvánvalóan szándékosan, teljesen figyelmen kívül hagyja Agatha Christie világát, és pusztán az izgalmas sztorit és az érdekes figurákat használja fel belőle. Az alkotó elég egyértelműen saját univerzumot épít, egy vadonatúj, újrafazonírozott és ráncfelvarráson átesett Poirot-val.

Ennek köszönhetőek például az olyan, elsőre apróságnak tűnő, de egyenesen meghökkentő változtatások, mint az I. világháborús prológust követő jelenet, amelyben Poirot-t és a cselekmény több más figuráját egy olyan lebujban láthatjuk, ahol

szenvedélyes szeretkezést, sőt kutyapózt imitálva

táncolnak a blues zenére. Lehet, hogy mindez a közönség egy részének roppant vonzó, de ha belga hősünk ilyen körülmények közé keveredne, valószínűleg kiszúrná a saját szemeit, csak hogy ne kelljen tovább néznie ezt az „erkölcstelenséget”.

Az eredeti regényben csupán egyetlen mondatban előforduló „néger zenekar” kifejezésbe kapaszkodva viszont Branagh egy egész cselekményszálat húz fel a bluesra, ahogy megteszi fontos karakternek a Christie-nél természetesen nem szereplő afroamerikai bluesénekesnőt és unokahúgát is (akik a könyvbeli írónő anya és lánya párost váltják). A diverzitás más esetben természetesen dicséretes, és az alkotók minden bizonnyal alaposan utánajártak, hogy Poirot elvileg járhatott egy hasonló helyen egy Londonban turnézó fekete bluesénekesnő fellépésén, de Agatha Christie-nél ilyen sosem történne meg.

Félreértés ne essék, nem az a cél, hogy minden egyes változtatást számonkérjünk az alkotókon, hiszen a klasszikus filmverziók is módosítottak itt-ott a cselekményen és a figurákon – az eredeti hangulatot és világot viszont, ezt a békebeli, kicsit sznob, kicsit képmutató, de a véres bűntényekkel izgalmas ellenpontot képező finom és kifinomult közeget érintetlenül hagyták, ilyeténképpen hűséges adaptációnak tekinthetők. Ennek ellenére nagyon izgalmas élmény figyelni, ahogy Branagh dekonstruálja Agatha Christie univerzumát, majd az alapjaitól kezdve építi újra – Christie-rajongóként ugyanakkor egyre nehezebb felismerni ebben a Poirot-ban régi kedvencünket.

Kenneth Branagh Halál a Nílusonja tehát egyáltalán nem rossz film, sőt, kifejezetten szórakoztató, lebilincselő, több ponton pedig érzelmileg is megérint (az eredetileg kleptomániás úrnő és ápolónője kapcsolatát oly módon átírni, ahogy ő tette, például gyönyörű megoldás). Csak az alkotói hozzáállása megkérdőjelezhető. Az egykori Shakespeare-színész és -rendező alkotónak talán szokatlan lehet, de ha valami

gyökeresen mást akar létrehozni, mint az eredeti mű, akkor ahelyett, hogy az exploitationökhöz hasonlóan csupán kihasználná a forrásanyagot, ér önállót is teremteni.