Szeptember 15-én volt a legendás krimiírónő születésének 131. évfordulója. A jeles esemény alkalmából összegyűjtöttük a regényei alapján készült legfontosabb nagyjátékfilmes feldolgozásokat – fekete-fehér klasszikus, szovjet verzió és még indiai adaptáció is van köztük!
Nyaraló gyilkosok (1982)
Hercule Poirot-t egy biztosítási cég felkéri, hogy segítsen kideríteni két rejtélyes esetet: először is egy női holttestre bukkannak egy mocsárban, majd egy értékes ékszerről, amit a cég biztosít, kiderül, hogy hamisítvány. Poirot megtudja, hogy a gyémántot a gyönyörű Arlena Marshall kapta újdonsült férjétől, Sir Horace Platt-tól. A házaspár éppen nászútját tölti egy trópusi szigeten, ahova utánuk utazik a belga magánnyomozó is. Nem kell hozzá sok idő, hogy Poirot rájöjjön: a szigeten mindenki utálja Arlene-t – ezért aztán azon sem lepődik meg, amikor egy szép napon rábukkannak az asszony holttestére…
A Bond-rendező, Guy Hamilton (Goldfinger, Gyémántok az örökkévalóságnak, Élni és élni hagyni, Az aranypisztolyos férfi) 1982-es alkotása
figyelemre méltó szereposztással
valósult meg: a közutálatnak örvendő Arlenát a Trónok harcából ismert, tavaly elhunyt Diana Rigg, Poirot-t Peter Ustinov alakítja, de szerepel a filmben Jane Birkin (Charlotte Gainsbourg édesanyja) és a legendás Maggie Smith is.
Halál a Níluson (1978)
Ahogy arról korábbi cikkünkben is írtunk, a már említett Peter Ustinov összesen nem kevesebb mint hat alkalommal keltette életre Hercule Poirot-t: először a filmtörténelem egyik leghíresebb Agatha Christie-adaptációjában, az 1978-as Halál a Nílusonban, amelynek sztorija szerint
A híres detektív véletlenül a helyszínen tartózkodik, és megpróbálja felgöngyölíteni a titokzatos bűntény szálait. A gyanúsítottak köre azonban igen széles, hiszen szinte minden utasnak volt megfelelő indoka a gyilkosság elkövetésére: Jacqueline-nek, az áldozat barátnőjének, Messnernek, a svájci orvosnak, Lousie-nak, a szobalánynak, de még Salome Otterbourne regényírónőnek is. Ám szerencsére a detektív „kis szürke agysejtjei” most is teszik a dolgukat.
A Halál a Níluson szereposztása, ha lehet, még a Nyaraló gyilkosokénál is lenyűgözőbb: Ustinov oldalán olyan nagy nevek brillíroznak a filmben, mint az utóbbi alkotásban is szereplő Maggie Smith és Jane Birkin, továbbá Bette Davis, Angela Lansbury (aki később maga is megformált egy híres detektívet, lásd a Gyilkos sorok című sorozatot, sőt Miss Marple-t is alakított az 1980-as A kristálytükör meghasadtban), Mia Farrow, David Niven vagy George Kennedy. Nem árulhatjuk el, mely sztárok részvételével zajlik, mert lelőnénk vele a poént, de a felsoroltaknak köszönhetően a végjáték színészileg egyszerűen parádésan van megoldva.
Gyilkosság az Orient expresszen (1974)
A filmtörténelem másik leghíresebb Agatha Christie-adaptációja (talán nem véletlen, hogy Kenneth Branagh is – a még bemutatás előtt álló Halál a Níluson mellett – ebből készített egy újabb verziót) az Albert Finney, Lauren Bacall (!), Ingrid Bergman (!), Sean Connery (!), Martin Balsam,
Jacqueline Bisset, John Gielgud, Anthony Perkins, Vanessa Redgrave és Michael York főszereplésével készült Gyilkosság az Orient expresszen, amit nem kisebb név rendezett, mint Sidney Lumet (Tizenkét dühös ember, Hálózat, Kánikulai délután).
A sztori szerint a híres Orient expressz, ami három nap alatt szeli át Európát, hirtelen megállásra kényszerül. A vasúti sínt ugyanis eltorlaszolja egy lavina. Hercule Poirot is a vonaton utazik: pihenését egy furcsa nesz zavarja meg az éjszaka folyamán, mely a szomszédos fülkéből ered. Másnap reggel a kérdéses fülkében egy halott férfit találnak, akit tizenkét késszúrással gyilkoltak meg. A gyilkosnak még a vonaton kell lennie, hiszen a hótorlasz miatt nem tudott volna elmenekülni…
Lumet rendezése 1975-ben
összesen hat Oscar-jelölést
kapott (így Albert Finney eddig a filmtörténelem során eddig az egyetlen Poirot, akit jelöltek a neves elismerésre), amelyek közül egyet díjra is váltott: Ingrid Bergman lett Greta Ohlsson, a svéd nevelőnő megformálásával a legjobb női mellékszereplő. Az adaptációval nem mellesleg maga Agatha Christie is roppant elégedett volt: olyannyira, hogy annak idején azt nyilatkozta: „nagyon jól van megcsinálva, egyetlen dolgot leszámítva: Finney-nek túl kicsi a bajusza”.
Alibi (1931)
A nagy múltú Twickenham stúdió berkeiben készült fekete-fehér alkotásnak a minőségéről csak néhányaknak lehet fogalmuk, mivel egy eltűnt műről van szó – azoknak azonban, akik látták, nagyon tetszhetett, hiszen 7,5 ponton áll az IMDb-n, igaz, mindössze húsz szavazat alapján. Ennek ellenére meg kell említenünk, mivel történelmi jelentőségű: ez volt
A film alkotói egyébként az azonos című 1928-as színdarabot vitték vászonra (amelyben a legendás Charles Laughton volt Poirot, itt azonban Austin Trevor játszotta a mesterdetektívet), ami Christie 1926-os, Az Ackroyd-gyilkosság című regényén alapult. További érdekesség, hogy az Alibiben Caryll (eredetileg Caroline) Sheppard néven szereplő pletykás, kíváncsiskodó karakterből fejlesztette ki később az írónő másik híres nyomozófigurája, Miss Marple alakját.
Gyilkosság a forgatáson (2003)
A Gyilkosság a forgatáson Agatha Christie egyik későbbi regényének, az 1962-ben megjelent A kristálytükör meghasadt címűnek az indiai, bengáli nyelvű adaptációja. A könyv sztorija szerint egy korábban sikeres, de ideg-összeroppanása után elfeledett színésznő, Marina Gregg újra főszerepet kap egy nagyszabású filmben. A forgatás nyitópartija azonban majdnem botrányba fullad, amikor a sztár megtudja, hogy a másik főszerepet egyik legnagyobb riválisa és halálos ellensége kapta. A helyzet tovább fokozódik, mikor Marina egy rajongója véletlenül beleiszik a színésznő poharába, majd holtan esik össze. Mindenki azt gyanítja, hogy valaki Marina életére tört. A gyilkosság helyszínére érkezik Craddock felügyelő és nagynénje, Miss Marple, a vénkisasszony, aki szabadidejében szívesen old meg gyilkossági rejtélyeket.
Bollywoodban eléggé a maguk képére formálták az eredeti művet: a film jó 2 és félóra hosszú (bár ez bollywoodi mércével mérve még rövidnek is számít), és ahogy a fenti részletből is kiderül, meglehetősen vontatott. A cselekményt is alaposan megváltoztatták: itt egy frissen Indiába érkezett producernő áll az események középpontjában, akinek az egyik színésznőjét meggyilkolják, a gyanú pedig a férjre terelődik, akinek viszonya van egy másik nővel. Ahogy természetesen Miss Marple nevét is hiába keressük a karakterek között – itt Ranga Pishimának hívják, és nem egy rendőrnek, hanem egy olyan újságírónőnek a nagynénje, aki tudósít a forgatásról.
Gyeszity negrityat (1987)
Szintén inkább
kulturális egzotikumként érdekes
a Tíz kicsi néger (más címváltozatban A láthatatlan hóhér, illetve Mert többen nincsenek) szovjet adaptációja, amely a lent látható előzetesből is kitűnő túlzásai és színpadiassága mellett azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy szokatlanul hűséges Agatha Christie eredeti, 1939-es regényéhez (a legtöbb filmfeldolgozás ugyanis a később, 1943-ban született színpadi verziót használja, amely több lényeges ponton is eltér az eredetitől).
Christie talán leghíresebb regénye egyébként arról szól, hogy egy világtól elzárt szigetre tíz vendég érkezik, miután titokzatos körülmények között meghívták őket. A vacsorát követően egy hang a fejükre olvassa eddig büntetlenül maradt súlyos bűneiket (konkrétan gyilkosságaikat). A következő napokban pedig meg is kezdődik a leszámolás, és különös halálesetek, gyanúsítgatások teszik egyre őrjítőbbé a légkört, miközben a tíz kicsi négerfigurával díszített tálcáról egy láthatatlan kéz újabb és újabb figurákat tör le.
A vád tanúja (1957)
Az IMDb-felhasználók körében 8,4 pontos értékelésével Billy Wilder (Van, aki forrón szereti) rendezése számít a legnépszerűbb Agatha Christie-adaptációnak, amit egyébként a magyar nézők is nagyon szeretnek (a PORT.hu-n például jelenleg 9,1 ponton áll). Listánk többi szereplőjétől eltérően A vád tanúja sosem volt regény: eredetileg is színdarabként ismerhette meg először a közönség. Sztorija szerint Wilfrid Robarts, a jó nevű ügyvéd elvállalja a rokonszenves Leonard Vole védelmét, akit egy özvegyasszony meggyilkolásával vádolnak. Bár Vole-nak nincs alibije, Robarts mégis hisz az ártatlanságában – még ha a férfi felesége, egy kemény, rideg asszony nem is tesz sokat Vole felmentése érdekében. Sőt: ő lesz a vád tanúja, aki minden megszólalásával csak árt férjének…
A Gyilkosság az Orient expresszenhez hasonlóan A vád tanúját annak idején hat Oscarra jelölték (ám a másik művel ellentétben sajnos végül egyet sem nyert meg). Érdekes módon a Mrs. Vole-t alakító Marlene Dietrich-et nem nominálták, pedig neki jutott a legparádésabb szerep a filmben. További érdekesség, hogy a mű akkora csattanóval zárul (ami nyilván nem ritka egy Agatha Christie-krimiben, de ez a fordulat még a szokásosnál is meglepőbb), hogy forgatása a legnagyobb titoktartás közepette zajlott: maguk a színészek sem ismerhették a csattanót (csak az utolsó pillanatban kapták meg a forgatókönyv utolsó tíz oldalát), és az alkotók még a filmet egy exkluzív vetítés keretében megtekintő brit királyi család tagjait is megkérték rá, hogy ne árulják el senkinek a befejezést.
(via ScreenRant)