Sándor Páltól, a szakma nagy veteránjától megtudhatjuk, hogy a reformkorban maga a hakni volt a színészet, és jegyezzük meg Martinovics Dorina nevét, aki külön kitesz magáért és értünk.
Miről tudhat a legtöbbet egy olyan rendező, aki már a hatvanas évek közepe óta dolgozik? Merthogy Sándor Pál már majd' öt és fél évtizede van a pályán, és, hogy a saját kérdésemre válaszoljak, nyilván a színészekről van annyi tudása, emléke, élménye és egyebe, amire álmából felverve is bármikor építhet egy filmet. Sándor (Régi idők focija, Herkulesfürdői emlék, Bohóc a falon), aki, ha jól számolom, a 2006-os, kevésbé sikerült Noé bárkája óta most rendezett először, és hősei színészek, mert velük nem lehet mellélőni, még akkor sem, ha mégis mellélő az ember.
Valamikor a reformkorban járunk, és ne zavarjon meg senkit, hogy egy nagyjából I. világháborús egyenruhát és hipszterfrizurát viselő sráccal találkozunk a nyitó képsorokban, aki tart valahová, bár nem derül ki, hová. Aztán belebotlik egy szedett-vedett színtársulatba és egy csapat kevésbé műértő nézőbe, akik között némi dulakodás tör ki, amikor az utóbbiak nem hajlandók megérteni, hogy a színésznő nem igazából csalta meg a színészt, csak eljátszotta. Szó szót követ, hősünket pedig úgy kupán vágják, hogy attól hivatalosan is katonaszökevénynek számít, hisz nem ér időben vissza a laktanyába. Csepűrágó lesz ő is, és jobban megismeri a társulatot, az öntelt direktort (Gáspár Sándor), annak szépséges lányát (Martinovics Dorina), a szövegét megtanulni sem hajlandó ripacsot (Rudolf Péter) és nejét (Nagy-Kálózy Eszter), meg az ifjú mindenest (ifj. Vidnyánszky Attila ), aki fejből tud minden darabot.
És miről is szólhatna egy társulat élete, mint az együtt maradásról, a mindennapi nehézségekről és az álmokról, amik együtt és külön-külön is a pesti kőszínház körül forognak. És Sándor Pál remekül ragadja meg a társaság életét és mindennapjait, csak nem igazán tud ebből történetet csinálni. Vannak momentumok, amikor nem értettem, miért vesznek össze és miért tűnik el hosszú időre egy fontos szereplő, ahogy a fejemet vakartam annál a résznél, amikor váratlanul megvadul az egész kompánia, mert a magyar filmekből kihagyhatatlan Szabó Simon kekeckedik velük. Olyan, mintha tévedésből egy, még nem teljesen összevágott filmet raktak volna elénk, amin még nagyon sokat kellene dolgozni, azt pedig végig lehetetlen eldönteni, hogy az adott színész azért ripacskodik, mert egy ripacskodó színészt játszik, vagy nem sikerült hozni a figurát.
És a romantikus vígjátékként hirdetett Vándorszínészek sok szempontból így is nézhetőbb, mint a nagyságrendekkel drágább és több sztárt felvonultató Pappa Pia vagy Valami Amerika 3, mert szerethetőbb. Garas Dániel fantasztikus operatőri munkája feledteti a viszonylagos olcsóságot és a vélhetően kevés helyszínt és díszletet, a többi a színészeken múlik. A veteránok – Gáspár Sándor, Rudolf Péter és Hegedűs D. Géza – hozzák, amit szoktak és nem is tolakodnak az előtérbe -, a fiatalok pedig jól mutatnak. Eltartott egy ideig főhősként megkedvelni Mohai Tamást – illetve a karakterét -, aki sokkal izgalmasabb figurát hozott a rendkívül szórakoztató, de méltatlanul keveset emlegetett Hetedik alabárdosban, ami ugyebár szintén a színész lét rejtelmeit boncolgatta, csak kicsit vitriolosabban -, de a végére csak sikerült. Ifj. Vidnyánszky Attila most másodhegedűs, de jól csinálja, gondolom szegény már csak azért is hálás, mert ezúttal nem vágták ki a figuráját, mint A Viszkisből, vagy nem tüntették el az egész filmet, mint a Veszettek esetében.
És persze ott van a társulat üdvöskéjeként Martinovics Dorina, aki tisztességesen megküzd egy nem túl jól megírt szereppel. Őt legutóbb az alacsony költségvetésű, jó ötleteket is felvillantó Hurokban láthattuk, ott nem volt emlékezetes, itt az. Neki köszönheti a film a legemlékezetesebb jeleneteket, mint például azt a montázst, amikor a társulat rozoga szekerének hátuljában ülve egy fiatal kolleginát oktat az eljátszandó érzelmekre, érzésekre, és az egy tényleg ihletett pillanat. Nem úgy, mint az elmúlt évek egyik legsutább és legkevésbé indokolt meztelenkedése, amiből kiderül, hogy a 19. században a fürdőző nők még nem tudták, hogyan takarják el a keblüket, ha valaki véletlen rájuk ugrott a folyóban. A sutaságtól függetlenül köszönjük a lelkesedést, és értjük, hogy ez külön nekünk, férfinézőknek szólt, mert erről is szól a színészet. Vagy nem?
Értékelés: 6/10
