A  44. Magyar Filmszemle megnyitóján mutatták be, és február 13-tól játsszák a mozik Schwechtje Mihály legújabb játékfilmjét, a Sünvadászatot. A rendező-forgatókönyvíróval a felelősségvállalásról, a túlterheltségről és a gyereknevelés betarthatatlan elveiről beszélgettünk. Szóba került az is, miként reagáltak a fiatalok a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) című első filmjére, amelyben tombolnak a tiniérzelmek, és az online zaklatás mindkét „oldalát” megismerhetjük.

– A Sünvadászat alapvetően egy házaspár darabokra hulló életéről szól. Túl elfoglaltak gyereket nevelni, a karrier és a család között lavíroznak, apróbb-nagyobb hazugságokkal telnek a hétköznapjaik. A férj unokatestvére, a vidékről Pestre költözött, és a Zeneakadémián tanuló Bogi az állandó bébiszitterük. A fontos énekvizsgája előtt baleset történik az egyik gyerekkel, nem mer erről beszélni a szülőkkel, de a lelkiismeret-furdalásba majd’ belehal. Volt bármilyen előzménytörténete ennek – akár a saját életetekből? A film producere nem mellesleg a feleséged, Petrovits Genovéva.

– A kislányunk és a kisfiunk is szerepel a filmben, a fiunk még nagyon kicsi volt a forgatáskor, így inkább a kislányunkból inspirálódtunk. Ha az embernek megszületik az első gyereke, akkor ahhoz kapcsolódik egy újfajta felelősség. A két szülő gondjára van bízva, de egyszercsak ebbe a felelősségkörbe beszűrődnek mások is. Ha velük vannak a kicsik, akkor nem látjuk, mi történik ott. A kezdő szülők sokkal jobban megtervezik a gyereknevelést. A stressztől megpróbálnak tudatossá válni, és elveket formázni, „mi majd nem engedjük” – aztán az élet rácáfol. A legegyszerűbb példa: megpróbálod visszafogni a gyereked cukorfogyasztását, majd elmegy a nagymamához, és tolják bele a cukrot. Veszekedjünk ezen? Már két gyerekkel eljutottam oda, hogy nem baj, ha sokféle dologgal találkoznak. Nem olyan rémséges folyamatok ezek, és nem jó, ha mindent kontrollálunk. Aztán másnap elkezdesz stresszelni azon, hogy bár nagyon szimpatikusnak tűnik az óvónő, nem látom, mi történik az oviban. A gyerek még képtelen artikulálni a problémáját, de időnként azt veszem észre, hogy nyugtalan – ez mitől lehet? Megpróbálunk úgy beszélni az óvónővel, hogy ne azt érezze: számonkérjük. Aztán időnként rábízzuk a gyereket bébiszitterre, akit valaki ajánlott. Nem fogom bekamerázni a lakást, hogy lássam, mi folyik otthon. De a szorongás megmarad, és így eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha történik valami, és nem mondja el a bébiszitter.

A filmbe eléggé szélsőségessé húztam be ezt a szálat, de nyilván lehetett volna még durvább is. Itt ugyanazt a játékot játszottam el, mint a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) filmemnél is: megpróbáltam beleélni magamat annak az embernek a helyzetébe, aki nem én vagyok. A Remélemben az online zaklatóéba …. itt meg a bébiszitterébe. Mindkettőnek megvan a maga igazsága és a problémái. Egyik sem született gonosz, belekerül egy helyzetbe, és leblokkol. A Sünvadászatba ezen túl csomó mindent belepakoltam a saját szociális szorongásaimból is, problémákból.

– Mint például?
– Van benne egy házibuli-jelenet, amiről az jutott eszembe, ilyen helyzetekben sohasem tudtam igazán feloldódni. Négyszemközt jól beszélgetek, de ha már sokan vannak, akkor hirtelen bizonytalanná válok. A Filmszemle-bemutatón például azon szorongtam: úristen, az én filmemet vetítik, kik vannak itt?! Ezek a példaképszerű emberek eljöttek megnézni? Hogy kéne erre reagálnom? Legszívesebben elbújnék. Miközben, ha filmet csinál az ember, nyilván azért teszi, hogy lássák.

– Eredetileg Bébiszitter címmel kezdtétek forgatni. Miért váltottatok?
– Rájöttünk, rengeteg Bébiszitter című film van, és tavaly volt egy olyan, amely nagy fesztiválköröket is ment. Én döntöttem a Sünvadászat mellett.

– Eszedbe jutott, hogy a cím alapján gondolhatják mesefilmnek?
– Egyáltalán nem. Úgy voltam vele, van ebben a címben valami meghökkentő, ezért talán figyelemfelkeltő. Az előző filmem, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod-at nem volt könnyű megjegyezni. Mindenki Remélemnek hívja azóta is, vagy RLSM-nek a kezdőbetűkből.

– 2024-ben lett volna a bemutatója, a Filmszemle miatt került át 2025-re?
– Több oka is volt ennek. Mivel ez egy mikroköltségvetésű film, az erőforrások teljesen máshogy álltak rendelkezésre, mintha megvan a teljes büdzsé. Az utómunkafázisban ki kellett várni a sorunkat, a szünetekben, a lukakban készülhetett a Sünvadászat. A másik ok pedig az: láttuk, ősszel mennyi független film jön ki. Jó párnál azt éreztük, legyen meg nekik is az idejük, és majd nekünk is. Egymásnak kell segítenünk, mivel ugyanaz a potenciális közönségünk. Ha az jól sikerül, és szeretik, akkor megnézik ezt is.

– Hajdu Szabolcs filmjére, az Egy százalék indiánra gondolsz?
– Igen, az övére meg Szimler Bálinttól a Fekete pontra, Szilágy Zsófi filmjére, a Január 2-re, valamint Tilla mozijára is, az És mi van Tomival?-ra. Nagyjából ugyanarra a közönségre lőnek. Van egy naptár, ahol látjuk, ha mások hamarabb kijelölték a bemutató időpontját.

– Sok filmed, színházi előadásod férfi (fő)szereplője Polgár Csaba. Hogy „halásztátok ki” egymást?
– Egy időben jártunk az egyetemre. Azt hiszem, ő már végzős volt, mikor engem felvettek. Pedig én vagyok az idősebb, de a filmrendező szak ötévente indult akkoriban, a színész évente. Az SZFE-n néztük a többiek vizsgaelőadásait, projektjeit, és megtetszett, ahogy játszik. Elkezdtünk együtt dolgozni, és kiderült, ez mennyire jól megy. Elég hűséges vagyok a munkatársaimhoz. Akiknél látom, értik, amit beszélek, nekem is könnyebbség, és nagyobb biztonságot jelent. Nem ő az egyetlen színész, akit többször hívtam, ott van például Rezes Judit vagy Szabó Domokos…

– És Mari Dorottya, a Sünvadászat női főszereplője is.
– Igen, és ő a következő filmtervemben is benne van. De olyan is akad, akivel csak egyszer dolgoztam, de gondolok rá, hogy majd legközelebb újra jó lenne.

– Polgár Csaba lesz márciustól az Örkény Színház művészeti vezetője. Beszéltetek arról, hogy több feladatod lenne ott? Bár filmrendezőként definiálod magad, több színházi előadást rendeztél. Például A Szex. Újra. El-t az Örkényben.
– Nem beszélgetünk ilyenről. A Szex. Újra. El. után kaptam egy jelzést, hogy majd szeretnék, ha jönnék máskor is, ezzel nyugodt is vagyok. Nem vágyom arra, hogy benne legyek a színházi darálóban, bár szeretek ott dolgozni. Nem érzem magam színházi embernek. A film tölti be az életemet, tanítom is. Általában saját ötletből készítek előadásokat, ahogy a filmnél a színházban szintén a szerzőiség érdekel. Abban kevésbé látom magam egyelőre, hogy én legyek a következő Hamlet rendezője.

– Színházban már bemutattátok, és azt nyilatkoztad, a következő filmed a Hajtűkanyar Autósiskola lenne. Próbaterep volt?
– A színházban nemcsak kipróbálom a történetet, hanem találkozom a színészekkel, akik hozzáadják a tehetségüket meg az ötleteiket, és elkezdenek élővé válni az elképzelt karakterek. Ez is változtathat a forgatókönyvön. De például írás közben hallom Polgár Csaba hangját, és tudom, hogy fog majd megszólalni. Amúgy a színházi és a filmes párbeszéd nem feltétlenül más, attól függ, milyen stilizációs fokra emeljük. A Hajtűkanyar Autósiskola finanszírozásának lábra állítása amúgy egy régebb óta húzódó történet. A Sünvadászatot azért is készítettem el, mert azt gondoltam, muszáj végre forgatnom.

– A hétköznapi korrupcióról szól a Hajtűkanyar Autósiskola, elég valóságos téma.
– Mindig nagyon nehéz, ha kell egy marketingmondat, amivel el lehet adni. A Sünvadászatra is a ’túlterheltséget’ használjuk, de egy csomó mindenről szól – többek között erről is. A Hajtűkanyar Autósiskola színházi változatánál volt olyan kritikus, aki számonkérte, hogy a történet nem mond eleget a korrupcióról. Nem tudom, hogy eleget mond-e, de csomó másról is szól. Két országból kaptunk támogatást a filmhez. Itthonról – természetesen – nem, viszont Csehországból és Németországból igen. De ez még nem elég, újabb pályázatokat kell keresnünk. A legoptimistább forgatókönyv szerint már 2025 telén, 2026 elején forgatjuk majd, de ez tényleg a pénzektől függ.

– A fiataloktól kaptál visszajelzést, hogy a munkáid segítették őket? Akár a színházi előadásról, a Gináról, amely a randidrogról és a kiszolgáltatottságról, a teljesítménykényszerről és az elvárásokról szól, vagy az online zaklatásra, a kamaszok problémáira összepontosító Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) -ra?
– Azt tapasztalom, hogy a színházban a fiatalok kevésbé fordulnak meg. Ott idősebb a közönség. De a Remélem-nél külföldön és itthon is határozottan érkeztek olyan visszajelzések, hogy a nézők azt mondták, életükben nem láttak még olyan filmet, amelynél azt érezhették, ez nem a felnőttekről, hanem róluk szól. Azaz olyan életkorú emberekről, mint ők maguk, és olyan problémákat vet fel, amikkel maguk is küzdenek. A film megmutatja, hogy a kommunikáció a kütyükön keresztül milyen bonyolulttá válik, mert nem látjuk, a másik hogyan reagál, a lelkiállapotát nem olvashatjuk ki a szeméből. Sokféleképpen értelmezhető és félreolvasható, mit gondol a másik. Sima emailezésben is könnyen félreérthetjük a másikat. Lehet, hogy csak szűkös az időm, ezért gyorsan, célratörően válaszolok, az olvasó pedig hiányolja belőle a barátságos hangütést, és sértőnek találja, pedig semmi ilyen szándék nincs mögötte. Ilyenen gyakran kisiklik a beszélgetés.