A második dinótrilógia fináléját sajnos még Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum visszatérése sem menti meg.
Kevés olyan franchise-t ismerünk a mozitörténelemből, ahol akkora a minőségi szakadék a kultikus első rész és a folytatások közt, mint a Jurassic Park esetében. Amíg az Alien, a Csillagok háborúja, a Terminator vagy a Vissza a jövőbe-filmek esetében komoly vitákat is szülhet, ha feltesszük a „melyik a legjobb rész?”-kérdést, addig Spielberg 1993-as klasszikusának elsőségét csak az vonhatja kétségbe, aki szándékosan trollkodik, vagy esetleg jelentős mentális kihívásokkal küzd.
Dilemmázni maximum azon lehet, hogy melyik folytatás okozott nagyobb csalódást, a létjogosultságuk ehhez képest soha nem kérdőjeleződött meg, sőt, az új trilógia első két része közel kétmilliárd dollárt termelt – és a Jurassic World: Világuralom is garantált világsiker lesz. Az okok megértéséhez nem kell okleveles filmesztétának vagy közgazdásznak lenni, elég megnézni a kommenteket az új film előzetesei alatt. A nézők dinoszauruszokat akarnak látni, minden mennyiségben, formában és méretben, és minden más szempont – sztori, karakterek, logika – másodlagos. Tisztában vannak a folytatások hiányosságaival, csak nem foglalkoznak velük.
Dinók, dinók, dinók – ez a lényeg.
A dinómánia az alkotók számára áldás, hiszen gyakorlatilag nem tudnak megbukni, kreatív szempontból viszont átok, mert így nem is kell különösebben megerőltetniük magukat. Most jöhetne az a rész, hogy „a második trilógiát lezáró Jurassic World: Világuralom a szabályt erősítő kivétel”, de sajnos nem ez a helyzet.
Az első Jurassic Worldöt rendezőként, a másodikat forgatókönyvíróként jegyző Colin Trevorrow papíron persze elmondhatja magáról, hogy megpróbálkozott valami újjal, hiszen a Világuralom egy korábban nem látott alaphelyzetből indul. A Bukott birodalom eseményei után négy évvel játszódó filmben a dinoszauruszok már az egész bolygón szétszéledtek, és hol ők terrorizálják az embereket, hol ők az orvvadászok és a feketepiacos nyerészkedők célpontjai. A klasszikus Jurassic Park-formulától teljesen mégsem lehet eltérni, így a régi-új szereplőket megint egy istenkomplexusos figura által működtetett szigetre tereli a cselekmény, ahol a szabadon engedett őshüllők között kellene valahogy túlélniük.
A Világuralomban elvileg minden benne van, ami egy tisztességes dinókalandhoz kell, nemcsak a dinótársulat legnagyobb sztárjai, a velociraptorok és a T. Rexek térnek vissza, de az első rész óta nem látott Dilophosaurus is – ő a „nyakgalléros”-köpködős jószág –, és persze debütál egy minden eddiginél hatalmasabb csúcsragadozó is. Az egyszerre dzsungelszerű és jég borította fő helyszín is kellően egzotikus, de felvezetésként kapunk még egy Mission: Impossible-filmeket idéző máltai akcióepizódot is.
Ha a 146 perc nagy része abból állna, hogy a hősök menekülnek a félelmetesebbnél félelmetesebb dinók elől, miközben próbálják az óriáshüllők egy másik csoportját megmenteni, akkor nem is lenne különösebb okunk a fanyalgásra. Önmagában még az sem okozhatna problémát, hogy Trevorrow és írótársa, Emily Carmichael úgy döntött, egyszerre legalább három vagy négy történetszállal zsonglőrködnek, és közben a Bukott birodalomból áthozott klóntéma mellé bedobnak még néhány teljesen újat – csak sajnos már a film első harmadában kiderül, hogy túlvállalták magukat.
A széttartó cselekmény zavaros és érdektelen,
és mire eljutunk a kétségtelenül látványos akciófináléig, már nehéz bármelyik karaktert is komolyan venni. Chris Pratt raptoridomárja a korábbi részekben is az önparódia határán egyensúlyozott, most viszont az első részből közkívánatra visszatérő Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum karakterei is James Bondba oltott Indiana Jonesként akcióhősködnek.
A Világuralommal a Jurassic-franchise végleg az elhalálosirambanosodás útjára lépett,
vagyis teljesen sutba dobja a logikát és a koherens világépítést, de amíg Vin Dieselék autós akciómeséiben legalább az önirónia megvan, Trevorrow filmje annyira komoly, mint egy vakbélgyulladás – és sajnos a szórakoztatóértéke is hasonló.
