Az 1972-es müncheni nyári olimpiai játékok alatt a Fekete szeptember nevű palesztin terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját ejtette túszul. Két sportolót már a túszejtés során megöltek, a többiek a félresikerült kiszabadítási akció során veszítették életüket, de egy német rendőr és öt terrorista is meghalt, három támadó viszont életben maradt. A sors különös fintora, hogy a müncheni volt az első, műholdon keresztül, élőben közvetített olimpia, így magát a túszdrámát is végignézhette az egész világ. A javarészt amerikai színészekkel forgatott, de német „nemzetiségű” Szeptember 5 készítői nem is a drámára koncentrálnak, hanem a ABC tévétársaság stábjára, akiknek az a feladat jutott, hogy tudósítsanak róla.

A kérdéses tévéstáb a csatorna sportrészlege volt, akiknek nem ez volt a szakterületük, de profi szakemberek voltak, akik képesek voltak megbirkózni a feladattal, ha vétettek is hibákat. A német Tim Fehlbaum (Fény) rendezte film nem is csinál mást, mint megmutatja, hogyan reagál a stáb erre a kihívásra, hogyan alkalmazkodnak a folyamatosan változó körülményekhez, és ami legalább ennyire fontos, miként birkóznak meg a felelősséggel, ami magával a közvetítéssel jár. Ugyanis az első pillanattól kezdve ott lebeg a szemük előtt a lehetőség, hogy valakit élő adásban végeznek ki a kameráik előtt, arról nem is beszélve, hogy pusztán azzal, hogy tudósítanak a túszdrámáról, már a terroristák kezére játszanak.

Akkor ez a mi sztorink vagy az övéké?” – teszi fel a kérdést teljesen jogosan az egyik tévés.

Elsőre nem hangzik kifejezetten izgalmasnak ez a felállás, hiszen „csak” egy, mai szemmel nézve kezdetleges eszközökkel, vezetékes telefonnal, faxszal, kézi feliratozással, walkie-talkie-val  dolgozó stáb munkáját követjük egy sötét stúdióban, mégis kevés ilyen izgalmas filmet láttam az elmúlt hónapok során.

csak pár szemcsés archív felvételt – maguk a konkrét bejátszások a műsorvezető Jim McKay-jel mind korabeli felvételek -, de most is igaz a régi mondás, jobban félünk attól, amit nem látunk. Ami még úgy is igaz, ha a legtöbb néző úgy ül be a moziba, hogy ismeri a történet tragikus végét. Ettől nem csak izgalmasabb, de hitelesebb is lesz az egész, hiszen amíg zajlottak az események, maguk a tévések is gyakran a sötétben tapogatóztak, meg nem erősített híresztelésekre, pletykákra kellett támaszkodniuk, miközben a helyzetet egyre kevésbé uraló német rendőrséggel is meggyűlt a bajuk.  

Olyan kevesen végzik manapság lelkiismeretesen, a legjobb tudásuk szerint a munkájukat, hogy – legalábbis nekem - mindig élvezet olyan filmeket nézni, ahol valakik valóban jók abban, amit csinálnak, képesek magukból és másokból a legjobbat kihozni, ha hibáznak, tanulnak belőle. Nyilván akkor igazán élvezhető, ha a dolognak a megfelelő kontextusban megvan a tétje, és itt a tét nem csak a túszdráma, hanem az erkölcsi felelősség és a szakmai kihívás. Nyilván elmosódik itt a határ, hogy mikor dolgozik valaki az adott feladatért vagy saját karrierje miatt, mikor és hogyan vét hibát, de ez a történet szövetéhez tartozik, amelynek négy fontos szereplője van. Ott van a tapasztalt tévéproducer, Roone Arledge (Peter Sarsgaard) és a mélyvízbe dobott fiatal adásvezető Geoff Mason (John Magaro), akit mentora, Marvin Bader (Ben Chaplin) és a stáb német tolmácsa Marianne (Leonie Benesch) segít.

Nekik kell mindent percről percre megoldani, rengeteg kihívást leküzdve – a műholdadásnak például csak egy rövid idősávját használhatják, információt helyi kapcsolatokon, rendőrségi adóvevőket lehallgatva szereztek, riporterüket az izraeliek szállásával szemben elrejtve dolgoztak. És nyilván nem lenne teljes a kép, ha nem beszélnénk a hibákról és a felelősségről. Merthogy az ABC úgy tudósított, hogy nem voltak tisztában azzal, hogy az olimpiai falu minden szobájában, így az izraeliek szállásán is tévék voltak. Így a terroristák is nézték az adást, és innen tudták, hogy a német rendőrség mire készül, ami megakadályozta a korábbi túszmentési kísérleteket. Tegyük hozzá, hogy a bajor tartományi rendőrség mindent rosszul csinált – ekkor még nem volt külön terrorelhárító egységük -, és az első dolguk az épület áramtalanítása lett volna, és a tévések is ebből indultak ki.  

Egy ilyen történetnek jellegénél fogva nincsenek csúcspontjai, hiszen hőseinknek végig kell vinniük a közvetítést, mégis vannak kimagasló pillanatok, és nem mind a főszereplőkhöz kapcsolódnak. Az egyik az, amikor először felhangzanak a géppisztolysorozatok, a stáb középkorú technikusa és a helyi német gondnok egymásra néz, mert ők tudják, mi ez a hang, a fiatalabb amerikaiak nem. A másik ilyen pillanat az, amikor az első téves német hírek alapján mindenki azt hiszi, sikerült a repülőtéri túszmentő akció – ezt egy német politikus jelenti be -, holott mészárlásba torkollott. Mindenki ünnepelni kezd, majd jön a kétség, aztán a döbbenet.

Ez ragyogóan van felépítve, ahogy az egész film is, nem véletlen jelölték a forgatókönyvét Oscarra - kár, hogy az ilyen „alacsonyan izzó” történetek rendszerint átcsúsznak a radar alatt.

És ahogy kevés csúcspont van, úgy nincs kiemelkedő alakítás sem, mert ez a sztori nem a brillírozásról szól, hanem a megbízhatóságról, de vannak, akiket ki lehet emelni. A valószínűleg élete első főszerepét játszó John Magaro nagyszerű, akárcsak az egész stábból a legtöbbet teljesítő, mégis néha kávéért elzavart német tolmácslányt alakító Leonie Benesch. Annak, aki bármi módon a médiában dolgozik, duplán lesz izgalmas a film, hiszen beleleshetünk az adáskészítés egykori, ma már messze-messze túlhaladott módszereibe is.

Értékelés: 9/10