Eminem megjelenése a hiphop zenei palettán nem csak a zenebizniszben hozott radikális változásokat. Slim Shady óta már nem ciki, ha egy fehér bőrszínű rapper nyomja a mondandóját a hiphop muzsikára, és ez a tény alapjaiban változtatta meg a ganxsta filmek mentalitását is. Az új mozikban fekete és fehér dealerek és junkiek már együtt tépnek, és a helyszín is áttevődött a nagyvárosi gettókból a kertvárosok irányába.
Az Alpha Dog igaz történeten alapul, mégpedig Jesse James Hollywood sztoriján (a filmben Johnny Truelove), aki a legfiatalabb bűnözőként került fel az FBI híres top 10-es Most Wanted listájára. Ezt azzal érdemelte ki, hogy több társával egyetemben elrabolta egy berágott drogos ügyfele öccsét, és az eset többi fejleményéről csak azért nem számolok be, mert akkor kevés izgulnivaló maradna Nick Cassavetes moziján. A film hősei olyan fiatalok, akik egy túlságosan jól rendezett világba motiváció nélkül léptek be, és a szülői felügyelet alól kiesve a jól szituált hátterük ellenére képtelenek megtalálni a helyüket. Izgalmat keresnek, és ehhez a példaképeket a tévében találják meg, márpedig ha valaki példaképei az MTV-ről származnak, akkor ne csodálkozzunk, ha sok kis 50 Cent van születőben. Az Alpha Dog hősei nem gengszterek, csak gengszterkednek, nem dealerek, csak dealerkednek, nem bűnözők, mégis bűnöznek. Nem veszik komolyan sem magukat, sem az életüket, így a könnyed bajkeresés hamar nem is olyan könnyed bajjal párosul.
A Cassavetes által festett világ könnyed nihilizmusában leginkább olyan, mint Larry Clark tinijei a Genyában, csak egy hajszálnyival jobban szituáltak a szereplők. A Genya már csak azért is jó hivatkozási pont, mivel filmünk szintén egy amatőr módon elcseszett bűnügy története, mely során sehol senki nem azt csinálja, ami az adott helyzetben a leglogikusabb volna. A néző eleinte nagyokat mosolyogva figyeli a szereplők bénázásait, ám egy idő után rájön, hogy a végzetük felé sodródnak, és az ezután következő fordulatok már korántsem olyan viccesek, inkább csak tragikomikusak.
Az egész filmre épp ez a tragikomikus hangnem a jellemző, hiszen a főhősök még a legtragikusabb, legveszélyesebb pillanatokat sem tudják elég komolyan venni, viszont Cassavetes okosan elhelyezett a film vége felé egy érzelmi csúcspontot, ami épp vérkomolyságával üt nagyot a korábban könnyedséghez szokott nézőn. Ez az a pillanat, amiért megéri jegyet váltani az Alpha Dog-ra, meg persze az a kikerülhetetlen tény, hogy kiváló ifjú színészgárdát sikerült összeválogatniuk ehhez az igencsak coolszagú szkripthez. Emile Hirsch már a Szüzet szüntess-ben bizonyította tehetségét, Ben Foster pedig már a Túszdrámában is erős jelenléttel bírt, de az igazi meglepetés a popsztár Justin Timberlake, aki manírok nélkül hozza az elkényeztetett kertvárosi hülyegyerek figuráját. Mindehhez Bruce Willis és Sharon Stone asszisztál pár jelenet erejéig. Kell ennél több?
