Mindig gyanús, ha egy folytatás túl gyorsan készül el. Alig két éve mutatták be a mozik az első Vasember filmet és máris itt a sequel. Gyanakvásunk ezúttal teljesen alaptalannak bizonyult.
A kézikamerás, minimálbüdzséjű horrorok már a kilencvenes évek végén felütötték a fejüket az Ideglelés - The Blair Witch Project kapcsán, de igazi divathullámot csak közel egy évtizeddel később indítottak el, amiben nagy szerepet játszott a spanyol [REC] című zombis horror. Mivel minden sikeres horrornak van folytatása, miért pont ez lenne a kivétel?
Mi történhetett a Daredevil - Fenegyerek és A szellemlovas rendezőjével, amikor romkomkészítésre adta a fejét? Elfogytak a megfilmesítésre váró Marvel képregények? A válasz valószínűleg örök rejtély marad, de az biztos, hogy mindenki jobban járt volna, ha marad a kaptafánál.
A rendkívüli elszántsággal készült, szinte már propagandaszerű dokumentumfilmeket nem árt némi távolságtartással és gyanúval vizsgálni, még abban az esetben is, ha első látásra azt hinnénk, az alkotókat pusztán a jóakarat vezérelte.
Jó filmeket nincs értelme remake-elni. Az 1981-es A titánok harca nem volt jó film, így ideális alapanyagot szolgáltat egy újragondolt, jobb speciális effektusokkal megtámogatott változat elkészítésére, de sajnos a kiforrottabb technika sem képes mindig kiforrottabb mozit eredményezni.
Mindig elszomorodunk, mikor egy régi kedvencünket megalázó helyzetben látjuk. A világ egyik legnagyobb akcióguruja, aki a lenyűgöző kaszkadőrmutatványokat elképesztő humorral keverte, ma már csak árnyéka önmagának. A Kém a szomszédban című moziban babysitterkedésre adja a fejét.
Jó hírünk van: a látszattal ellentétben az Igazából apa mégsem vállalhatatlanul rossz film. Ez a jó hír azonban rosszat is jelent egyben: úgy tűnik a mai magyar közönségfilm kapcsán még egy szimplán rossz mozinak is örülni kell.
Ha létezne egy lista, amin számon tartják, hogy egy színész hányszor alakított bosszúálló szerepet karrierje során, Mel Gibson egészen biztosan az élbolyban végezne. Nyolc évnyi kihagyás után pont egy bosszúálló apa figurája vette rá arra, hogy visszatérjen a színészmesterséghez.
Az évek során már számos világvége-forgatókönyv látott napvilágot, de még a sok nukleáris holokauszt, vízözön, földrengés vagy vírus mellett is meglepőnek számít egy olyan verzió, melyben Istennek lesz elege az emberiségből és egy részünket zombivá változtatja, hogy a maradék bátrak körbebástyázott zugaikban harcoljanak az élőhalottak ellen.
A Viharsziget egy héttel ezelőtt megmutatta, hogy a klausztrofóbiára milyen remek kis horrort lehet készíteni. A Pandorum megmutatja, hogy hiába a díszlettervezők vagy a forgatókönyvíró ragyogó munkája, egy tehetségtelen rendező kezében a legpazarabb alaphelyzet is el tud vérezni.
Martin Scorsese számára egy ügyes thriller előadása kisebb ujjgyakorlat, amit anno A rettegés fokának remakejével sikeresen bizonyított. A Viharszigetnél jóval komolyabban vette feladatát, hogy megalkothassa minden idők egyik legsötétebb, legszomorúbb és legfélelmetesebb thrillerét. A Mester legjobb filmje a Nagymenők óta.
Képzeljünk el egy világot, ahol Hollywoodot a Vatikán irányítja, valamint bankárok és menedzserek helyett püspökök és érsekek ülnek a nagy stúdiók vezetői székében. Képzeljük el, hogy egy ilyen rendszerben valaki egy poszt-apokaliptikus akciófilmet akar készíteni. Ha megnézzük az Éli könyvét, mindehhez már nem lesz szükség a fantáziánkra.
Mindig érdekes, amikor a kultúránkat, a szokásainkat egy messziről jött ember nézőpontjából láthatjuk. A legjobb angol kosztümös drámákat is többnyire Ázsiából érkezett vendégdirektorok (Ang Lee, Shekar Kapur) készítik mostanság, ezért igazán semmi kivetnivalót nem lehet találni azon, hogy egy vérbeli erdélyi történetet egy első filmes angol direktor vitt vászonra.
Chris Columbus valószínűleg még ma is mérhetetlenül bánja, hogy az első két rész után távozott a Harry Potter-sorozat rendezői székéből (hála az égnek), és azóta se sikerült visszakeverednie oda, ezért úgy döntött, hogy a mélyen benne élő Harry Potter-direktort egy hasonszőrű tinifantasy formájában engedi szabadjára. Talált is ehhez egy sorozatot, Percy Jackson és az olimposziak címmel.
A spanyolok csodagyerekének számító Alejandro Amenábar eddig bármihez nyúlt, arannyá változott a kezében. Minden csoda három napig tart, és ha valaki magától elszállva elkezd fontoskodó, társadalmi üzenetek tömkelegét hordozó mozikat készíteni, akkor ne csodálkozzon azon, ha a korábbi műveinek rajongói elpártolnak tőle. Az Agora egy kétórás egotrip - kosztümös dráma külsőbe csomagolva.
A Mónika vagy a Balázs showba belekötni kb. akkora szellemi kihívás, mint egy neander-völgyi előemberrel műveltségi vetélkedőt játszani. Aki szereti őket, az úgysem hallgat senkire, aki meg nem, az amúgy is élből utálja őket, és nem foglalkozik velük. Dömötör Tamás második nagyjátékfilmjének így nincs könnyű dolga.
Ha Sas Tamás munkásságában más nem is, a kamarafilmjei egész jól működtek. A Presszó vagy a Szerelemtől sújtva után joggal reménykedhettünk benne, hogy az egyetlen balatoni vitorláson játszódó, és mindössze három szereplőt felvonultató Szélcsend hozza majd a két előd színvonalát, sőt Polanski Kés a vízben című hasonló felállású filmje mintájára esetleg némi izgalomra is számíthattunk.
Kétszer ugyanazzal nem lehet megetetni az Akadémia tagjait. A közönséget néha igen, de szegény Rob Marshallnak most még ez se jött be. Nyáron Quentin Tarantino a Becstelen brigantyk sikerével megmentette a Weinstein Companyt a csődtől, de a Chicago rendezőjének nyolcvanmillió dolláros musicalje most könnyen visszajuttathatja oda. Hogyan lett az év legígéretesebb filmjéből az év legnagyobb csalódása?
Antal Nimród előtt akkor is illik meghajolni, ha netán nem esünk hasra a filmjeitől. Magyarországról Hollywoodba jutni ugyan repülővel relatíve könnyű, de ott egyetlen magyar nagyjátékfilmmel a hátunk mögött filmrendezői karriert csinálni, az már aztán valami. A szállítmány újabb bizonyíték rá, hogy Nimród nem véletlenül került oda a húsosfazékhoz.
A turista-thrillereknek régi hagyománya van Hollywoodban, ugyanis az ember fia/lánya akkor a legkiszolgáltatottabb, amikor a családjától és barátaitól, valamint az ismerős helyektől távol kerül bajba. Hawaii első ránézésre nem tűnik túl veszélyesnek, de a Pokoli édenkertből kiderül, hogy a látszat néha csal.