Anélkül, hogy bírálni szeretném a legbensőbb egyezségeteket, véleményem és gondolataim alakultak ki ezzel kapcsolatban az első döbbenet után.
Nekem ez elképzelhetetlennek tűnik, hogy két ember, évtizedek alatt egyetlen durva szót nem mond egymásnak, semmilyen helyzetben. Ez nem életszerű. Az élet nehéz és kemény, és vannak helyzetek, amikor az ember idegei nem bírják a feszültséget, és olyankor elhangozhat egy-egy durvább szó, esetleg határozottabb hangon. De ettől még nem szeretik egymást kevésbé az emberek.
Ez az egyezség, amiről írsz, olyan, mintha azt mondanám életem párjának, hogy nagyon szeretlek téged, te vagy a mindenem és az életem értelme, de ha egyetlen hibát vétesz, akkor elköszönünk egymástól. Mert ezt az említett hibát nagyon könnyen el lehet követni. És elég ennyi mindannak a lerombolásához, amit közösen, évtizedek alatt felépítettetek?
Szerintem a szeretetbe bele kell, hogy férjen a másikat tovább szeretni, és el nem engedni akkor is, ha véletlenül hibázik. Ez a szeretet lényege, a megbocsátás. Az első hibánál történő elköszönésből hiányzik a megbocsátás esélye.

Egyébként minden mással maximálisan egyetértek.

Első soron köszönöm az ideillő Márai idézetet!
Ugyanakkor, bár valóban erős a Semmiért egészen verssel való párhuzama is; ismerve valamelyest Márainak a feleségével való, hat évtizedes kapcsolatát; az író megélt valóságában a leírtaknak az ellenkezője is (!) egyként igaz volt. Az ember gyakran védekezőpozícióba szorítva magát, a vélt igazáért való harca közben nem ismeri fel, hogy a látszólagos ellentmondások egyáltalán nem kizárják, hanem esetenként jól megférve inkább kiegészítik, feltételezik egymást.
Szerintem Márai sorai is így jártak, mert miközben az egyik lehetséges megközelítéssel vitatja a másikat; érdemes megfigyelni, hogy önleleplezően, milyen szépen írja le azt, amit elutasítani látszik. Márai iránt illő tisztelettel, ő sem mércéje senki elsodró érzeményeinek. Ahányféle ember annyiféle szerelme, senkié sem definiálható az egyik lehetséges szélsőségű megközelítéssel. A szerelem önzése és önzetlensége is jól megférhet egy emberben és egy kapcsolatban is egymás mellett.
Évtizedeink után mi is így vagyunk evvel: a mindennapjainkban kölcsönösen egymásra figyelő, a másikat óvó önzetlenséggel élve is, szeretettel moderáltan felvállaljuk az önzéseink őszinteségét is. A Semmiért egészen című vers pedig felrázó tükröt tart elénk, hogy az adott életszakaszban hányadán állunk ennek hangsúlyaival. Ez a vers egyébként "csak" egy a számos e tárgyú kedvencünk közül, és nagyon jól megfér pl. Radnóti Miklós Tétova óda, Juhász Gyula Szerelem című versével (sat. gyengéden szelíd költeményekkel) is. Így aztán, talán hihető, hogy mi a kérdéses vers kedvelőiként sem bántjuk egymást. Még szóval sem, annyira nem, hogy az évtizedekkel ezelőtti, máig kompromisszum nélküli természetességgel megélt egyezségünk szerint: a köztünk, bármely irányból elhangzó első durva szó után elköszönünk egymástól.

Egyébként ez egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk: mindenkinek választania kell, hogy jin vagy jang; pedig hát e kettő egységként valóság. És annak a két embernek aki együtt rajzolja, meg kell találnia a mindkettőjük számára minél harmonikusabb változatát !
( A fenti 70x70-cm-es fatábla-kép főhelyen van szobánk falán. )

Azt hiszem, minden azon múlik, hogy mennyire fontos az ember számára a szerelem. Aki benne van mélyen, annak valószínűleg nem idegen az ilyen hozzáállás, amit én kifogásoltam. Amikor valaki ilyen megszállottságban él, az nem tud józanul mérlegelni, és a gondolkodása, értékítélete eltorzul. A bujkálás, a titok, és a mindent szétromboló, unalmas hétköznapi problémák hiánya valóban piedesztálra tud emelni egy kapcsolatot, megóvja attól, hogy ellaposodjon, ugyanakkor iszonyú idegmunka is valószínűleg, és nem tudom elképzelni, hogy 25 évig hogyan lehet kibírni. Az örökös félelmet, bizonytalanságot, és megalázottságot. Hogy lehet kibírni, hogy nem oldják meg/fel a konfliktust. 25 év nagyon sok. Túl sok, nem reális. Én nem tudnék így élni, azt hiszem, nekem ennyire nem fontos a szerelem. Vannak más, fontosabb dolgok, amiket nem éri meg veszni hagyni.
Érdekes vers a Nem nyúlok hozzád....szép és alázatos, de semmiképpen nem olyan erőteljes, mint a másik. A Semmiért egészen egy páratlanul különleges vers, éppen a durvasága és a kegyetlensége miatt. A szavak úgy vannak egymás mellé helyezve, hogy ennél tökéletesebben nem lehetett volna megírni. Nagyon szép a másik két vers is, a szelídebbek, próbáltam is rájuk figyelni, de nem ment, mert valamiért ez üt oda akkorát, hogy az emberben megáll minden. Ez az a vers, ami mellett nem lehet közönyösen elmenni, mert vagy nagyon egyetért az ember, vagy nagyon nem, de a lényeg az, hogy oda kell rá figyelni, mert az ember nem tehet mást. Van benne valami elementáris erővel lesújtó fájdalom, ami magával rántja az embert.

A szerelem nagyon nehéz ügy, és az embernek el kell döntenie, hogyan értelmezi, és mennyire enged a rabságnak. Hogy mi ez valójában, azt Márai Sándor fogalmazta meg a legpontosabban, ebben az írásban:

https://www.facebook.com/291669617611893/photos/a-szerelem-ha-igazi-mindig-hal%C3%A1los-%C3%BAgy-%C3%A9rtem-nem-c%C3%A9lja-a-boldogs%C3%A1g-az-idill-a-k%C3%A9/815515015227348/

Nem másoltam ide, mert nagyon hosszú. De a Szabó-Korzáti féle kapcsolat az pontosan olyan volt, ahogyan itt meg van írva, és úgy is végződött.

Jó annak, akinek még olyan szép vágyak vannak a lelkében, hogy a társával egymás szemébe nézve mondjon verset-ez irigylésre méltó. Nem azért írom ezt, mert nem szeretek senkit, hanem mert a mi szeretetünk más, a mi érzéseink békések, néha nevetősek, néha haragosak, de inkább mélyek, és nem ártalmasak. Mi inkább együtt énekelünk, az jobban megy, mint a szavalás :-)
Nem kell bele ez az egymás húsába marás, és a másik megfélemlítése. És ez nekem így többet ér, mert önzetlen és felvállaló.
Vérmérséklet kérdése, hogy az ember mennyit enged be az életébe ebből. Én azt hiszem, ha korban nem is, de lélekben már megöregedtem ehhez, nem vágyom a Szabó-Korzáti típusú érzelmekre, mert tudom, hogy az mivel jár, és talán azért nem tudok azonosulni ilyesfajta szenvedélyekkel, mert már nem érzem, hogy megérné. Fiatalon nem így gondolkodtam, de mostmár igen. Olyan sok fontos, nagy dolog van az életben, hogy én nem vállalnám fel ezt a vergődést néhány lopott pillanatért.

De ez az én véleményem. Én ilyen vagyok. Más pedig másmilyen. Elfogadom azt, aki másként látja és érzi. Annak a lelke még valószínűleg fiatalabb, mint az enyém.
És nagyon jónak tartom azt a mondást, hogy amiben nem értünk egyet, abban nem nekem van igazam. :-)

Most látom csak, végtelen szégyenlősségében bázis letiltatta magát mert nem bírja már elviselni szíve viharait. ott az a vers.
csak ha belépek
én nem láthatom ;-)
ohóó.. ravasz mint a mezők lilioma..!

Kérem a tisztelt moderátorokat, hogy helyezzék vissza jogaiba azt a csodálatos és gyönyörű szabólőrinc verset, amellyel pár napja bázis szerelmet vallott nekem, kínban könnyeket hullatva nagy magányában!
Én azon felette meghatódtam és bár szemérmem tiltja, hogy válaszoljak, mégis
hogy van ez, hogy Szabow laurensz topikjából kitörlik a delikvens versét???
vagy a topik jóakaratú üzemeltetői így akarnak ösztönözni minket hogy saját poémáinkkal díszítsük fel a nagy tollforgató virtuális panteonját?
Hiszek az ideális társadalom hamarost létrejöttében, s ím: már felülről ösztönöznek minket kreativitásra és önzetlen művészeti tevékenységre -mindezt anélkül, hogy bármi ellenértéket kérnének érte.
Ez igen..!
Érdemes volt idáig reménykedni, komolan

SZABÓ LŐRINC: NEM NYÚLOK HOZZÁD, CSAK NÉZEM, HOGY ALSZOL

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nna ugye, hogy nem nekem van igazam!
Valóban egy versnek vagy bármely más műalkotásnak egyéb befogadói feltételek teljesítése nélkül is kell hatnia, önmagáért kell jótállnia. Azért, ha egy emberről, helyzetről, érzésről, vagy ezek hátteréről több információnk van, mégis közelebb kerülhetünk a mű valódi üzenetéhez. Én csak ehhez próbáltam további mérlegelésre érdemes támpontokat adni; hogy miket érdemes figyelembe venni, mielőtt elvitatnánk Szabó Lőrinctől és Korzáti Erzsébettől az egymás iránti szerelmük, ily versekre késztető csodáját.
Egyébként, amikor azt írta, hogy megrázóan szép, akkor nagyon közel kerültek egymáshoz és egyben a vers lényegéhez az általa kiváltott érzéseink. Azért említettem a feleségemet is, mert amikor ő mondja mélyen átérezve ezt a verset, akkor azt nyilván nem az egyoldalú férfiönzés "áldozataként" teszi. Talán érdemes egymás szemébe nézve mondani és akkor feltárulhat az, hogy miként kölcsönös az, ami egyoldalúnak látszik.

Akkor ti jobban elmerültetek e témában, mert én a többi, említett verset nem olvastam. Majd megteszem. De szerintem egy versnek önmagában kell kerek egésszé összeállnia, és önmagában kell befejezettnek lennie, nem lehet feltétel a reális képalkotáshoz még más versek elolvasása is.
A többféle szemléletmóddal egyetértek, mindent lehet nézni más szemszögből, nem az enyém az egyetlen.
Ha erre a versre úgy tekintek, mint szavak halmazára, akkor azt mondhatom, hogy művészi szempontból mindig is megrázóan szép volt számomra is. Nekem csak a tartalmával kapcsolatban van/volt kifogásom.

" feltétlen odaadású, kölcsönös erővel követelő és összekapaszkodó vágyú"

Hát.....nem tudom.

"Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;

Semmiért egészen (magyarul add oda magad egészen, és ne várj érte cserébe semmit)

És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Míg magadra gondolni mersz,...
Addig énhozzám nincs közöd.....'.

Ezen mondatokat alapul véve én nem érzem az önzést kölcsönösnek. Ő maga mondja ki, hogy zsarnokságom-és nem azt mondja, hogy zsarnokságunk.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.