Hátsó ablak (1954)

A fényképész L. B. Jefferies (James Stewart) törött lába miatt ágyhoz van kötve. A férfi egyetlen szórakozása a szomszédok életének megfigyelése, akik közül különös figyelmet fordít a Thornwald házaspárra: Lars Thornwald házaló ügynök, és munkája mellett beteg feleségét is ápolja.

Egy nap viszont a nő eltűnik.

Jefferies arra gyanakszik, hogy a férj gyilkolta meg az asszonyt. Magánnyomozásába bevonja gyönyörű barátnőjét (Grace Kelly), detektív barátját és az ápolónőjét is…

A suspense nagymesterének, Alfred Hitchocknak a rendezése elsőre „egyszerű” nyomozós thrillernek tűnik, ám olyan sok rejtett és kevésbé rejtett utalás található benne az olyan lélektani folyamatokra, mint például a rettegés, a féltés vagy a voyeurizmus (magyarán a kukkolás) természete, hogy abszolút illik a listánkra.

Szédülés (1958)

Szintén Hitchcock, és szintén James Stewart. A Szédülés egy volt rendőrről, John Fergusonról szól, aki tériszonya miatt hagyott fel a hivatásával. Egy nap összefut egy régi barátjával, aki szokatlan kéréssel fordul hozzá: kövesse Madeleine nevű feleségét (Kim Novak), mert öngyilkossági hajlamai vannak. Ferguson beleszeret a gyönyörű nőbe, amikor az váratlanul leveti magát egy magas toronyból.

A férfi mély depresszióba esik, míg egy nap az utcán – meglátja Madeleine-t…

Habár nem a Szédülés Hitchcock legjobb thrillere, olyan átható, szinte hipnotikus atmoszférája van, hogy egészen különleges élmény nézni. Arról nem beszélve, hogy számtalan szimbólumán keresztül egyszerre érvényesen és szubtilisen beszél traumafeldolgozásról, veszteségről, vágyról... és igen, még nekrofíliáról is.

A Szédülés tipikusan az a film, ami több szinten is élvezhető,

szóval ha a primer izgalmak mellett elsőre mást nem találunk benne, érdemes időről időre újranézni. Mi korábban egy egész cikket szenteltünk az erényei felsorolásának.

Amiért megunhatatlan

Ezért szeretjük annyira a Szédülést

1958. május 9-én volt az amerikai premierje Hitchock klasszikusának, ami sokak szerint még a Psychónál is nagyobb remekmű. Kiválóságát bizonyítandó kiválogattuk a legjobb jeleneteit. Vigyázat, az írás jellegénél fogva spoileres lehet!

Tovább

Psycho (1960)

A csinos szőke titkárnő, Marion (Janet Leigh) meglép a főnöke pénzével. A városon kívül új autót vásárol, s noha ideges viselkedése feltűnik a rendőröknek, mégis továbbengedik. Éjszakára betér egy mellékút mellett található motelbe, majd a szelíd, ám különc tulajdonossal vacsorázik. Ettől kezdve pedig a film már nem Mariont,

Sokan tévesen Hitchcock leghíresebb rendezését szokták a pszichothriller műfajteremtő alkotásaként emlegetni – de ez már csak azért sem lehet igaz, mivel ahogy azt fentebb is láthattuk, maga a direktor is rendezett már előtte a zsánerben. A Psycho inkább – amellett, hogy egy másik alműfajnak, a horrorfilmes slashernek valóban a zsánerteremtő darabja, az ugyanebben az évben bemutatott Kameralessel együtt – az a mű, ami elképesztő fordulataival, leleményes elterelő fogások (a suspense, a MacGuffin és a red herring) használatával és ikonikus zuhanyjelenetével forradalmasította és új alapokra helyezte a műfajt, hogy azóta is időtlen klasszikus és megunhatatlan hivatkozási pont legyen.

Ne nézz vissza! (1973)

John (Donald Sutherland) és Laura Baxter (Julie Christie) Velencében élnek és dolgoznak. Megpróbálják túltenni magukat kislányuk tragikus halálán. Két spiritiszta vénkisasszony felajánlja, hogy segítenek nekik kapcsolatba lépni a vízbe fulladt gyermekkel. John elutasítja az ötletet, pedig álomszerű vízióiban gyakran felbukkan a gyerek, amint az utcákat rója piros esőkabátjában, s ilyenkor feleségét is látja egy halottas gondolán. Nicolas Roeg Hitchcock igézetében készült remekműve nemcsak mesterien vegyíti a természetfeletti és a horror elemeit a pszichológiai feszültséggel, de a sokkoló végkifejletig egészen mélyre merülhetünk az emberi pszichébe

– hogy utána a felejthetetlen befejezés egész életünkben nyomasszon.

A bárányok hallgatnak (1991)

Clarice Starling, a fiatal FBI-ügynök (Jodie Foster) egy nap azt a rendkívül veszélyes feladatot kapja, hogy férkőzzön a kannibál pszichopata, a szigorúan őrzött Dr. Hannibal Lecter (Anthony Hopkins) bizalmába, mivel egy olyan sorozatgyilkos szedi áldozatait, akinek a módszerei emlékeztetnek Lecterére, és az FBI abban reménykedik, hogy az amúgy „civilben” pszichiáter gonosztevő segíthet nekik elkapni a tettest.

A hihetetlenül intelligens férfi azonban manipulálni kezdi Starlingot – miközben a nőt szorítja az idő a másik, még aktív sorozatgyilkos miatt.

A bárányok hallgatnak – a Hátsó ablakhoz hasonlóan – primer szinten egyszerű nyomozós thriller, mégis azért az egyik legjobb pszichothriller, mert lélektanilag gyönyörűen ki van benne dolgozva az összes központi karakter, így a szokásosnál sokkal mélyebben megismerjük a nyomozó figura pszichéjét (ahogy arra a több jelentéssel bíró cím is utal), sőt, összetett kapcsolatát hátborzongató segítőjével is. A film így első fokon egy izgalmas nyomozás története, mélyebb rétegeiben azonban egyrészt az emberi játszmák, a manipuláció mibenlétét kutató mű, másrészt a múltból őrzött titkok révén igazi pszichológiai utazás az elme legmélyére.

Lecter és társai

A filmtörténet legnagyobb manipulátorai

A legnagyobb manipulátorok mindig elérik azt, amit akarnak, ami nem jelenti azt, hogy az övék az utolsó szó, de rendszerint remek történeteket lehet köréjük keríteni.

Tovább

Hetedik (1995)

David Fincher végtelenül nyomasztó remekművének a helyszíne New York vigasztalan, szürke és nyirkos felhőkarcoló-rengetege, ahol egy őrült sorozatgyilkos után nyomoz a rendőrség. A férfi a Bibliából ismert hét fő bűn lajstromát követve szedi áldozatait, míg üldözői, a nyugdíjba készülő, higgadt és bölcs William Somerset nyomozó (Morgan Freeman) és a türelmetlen, lobbanékony újonc, David Mills (Brad Pitt) megpróbálják megakadályozni beteg terve végrehajtásában. A befejezés azonban olyan csavart tartogat,

ami után egészen másként tekintünk a pszichothriller (al)műfajára.

Habár a halálos bűnöket megidéző szadista gyilkosságok bűvészmutatványa és az e köré épített moralizáló hókuszpókusz alaposan elvonja róla a figyelmet,

a Hetedik valójában A bárányok hallgatnak által kijelölt nyomvonalon halad,

hiszen a gonosz természetének feltérképezése mellett elsődleges fontosságúvá válik benne a nyomozó karakterek pszichéje, ezenkívül csúcsra járatja a korábbi filmben bevetett fogást, azaz azt, hogy elmosódik a határ nyomozó és elkövető között.

Memento (2000)

Leonard Shelby életét egyetlen cél vezérli: megtalálni azt, aki megölte és megerőszakolta a feleségét, és bosszút állni a haláláért. Leonard azonban egy furcsa gyógyíthatatlan betegségben szenved: olyan amnéziás, aki a frissen szerzett élményekre képtelen emlékezni. Egyetlen dologban biztos csupán, hogy bosszút akar állni – betegsége azonban különösen megnehezíti ezt. Polaroid képekkel dokumentálja minden lépését, névjegykártyák, dokumentumok, tetoválások segítségével próbálja összerakosgatni élete és a brutális gyilkosság darabkáit.

A szálak egyre bonyolódnak, mindenki gyanússá válik. A nagy kérdés pedig még mindig nyitva áll: ki a gyilkos? Trükkös, a főhős állapotát idézően a nézőt is alaposan összezavaró narratívájának, Christopher Nolan mesteri rendezésének és Guy Pearce megragadó játékának köszönhetően

Mulholland Drive – A sötétség útja (2001)

Ha már összezavarásnál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül David Lynch alkotása mellett, amit valószínűleg sokan fejeznek be úgy, hogy egy hangot nem értenek belőle (és egyáltalán nem biztos, hogy ez az ő hibájuk). De mint a legtöbb remekműre, úgy a Mulholland Drive-ra is igaz, hogy nem kell feltétlenül értenünk minden egyes mozzanatát ahhoz, hogy felismerjük a nagyságát. A neonoirként, erotikus thrillerként, burleszkbe hajló tragikomédiaként, melodramatikus love storyként, szarkasztikus társadalomkritikaként és szimbolikus pszichohorrorként egyaránt működő alkotásban minden részlet fontossággal bír, és akkor járunk a legjobban, ha visszafelé haladva fejtegetjük a cselekményszálakat.

Minden titok nyitja egy bérlimuzin titokzatos utasa, egy hollófekete hajú gyönyörű nagyestélyis nő, akit mindjárt az elején el akarnak tenni láb alól. Épp ekkor landol az Ontario állambeli Deep Riverből a sejtelmes femme fatale ellentettje, egy törékeny, ártatlan, szőke kis nő, kedves, naiv és optimista. A filigrán szőke Betty világrengető ambíciókkal érkezik Los Angelesbe, hogy ideiglenesen befészkelje magát színész nagynénje üres házába, amely időközben Rita rejtekhelye lett.

A két nő együtt próbálja megtalálni a helyes utat az álom és valóság, fantázia és realitás határán mozgó Hollywoodban.

Ezzel tudunk azonosulni

Van olyan, hogy nem értjük, miről szól egy film

Van, amikor a rendező úgy dönt, nemcsak egy történetet akar elmesélni, hanem az élet nagy kérdéseiről, az ember és természet viszonyáról vagy az idő mibenlétéről értekezik, és akkor bizony kapaszkodnunk kell a szék karfájába.

Tovább

A gépész (2004)

Trevor Reznik egy éve nem aludt már rendesen. Álmatlansága azonban nem szokványos inszomnia, hiszen folyamatos ébrenléte nem más, mint szakadatlan rémálmok sora, melyekben megdöbbentő paranoiák, bűnök, szorongások kísértik. Éjszakáit vagy a repülőtéri kávézóban tölti Marie-val, a felszolgálólánnyal, vagy egy prostituáltnál, Stevie-nél (Jennifer Jason Leigh) múlatja az időt, akinek ő a legrendszeresebb kuncsaftja. Egy ideje azonban Trevorral egyre furcsább dolgok történnek. Ki hagy kódolt üzeneteket a lakásán? Miért kezd Marie egyre inkább hasonlítani az anyjára? Miért nem szólt neki Stevie arról, hogy jól ismeri új munkatársát, Ivant?

Talán összeesküvés áldozata lett, vagy az egész csak meggyötört elméjének képzelgése?

Brad Anderson filmjével kapcsolatban a legtöbbször emlegetett tény, hogy

a nagy átalakulóművész, Christian Bale csontsoványra fogyott a kedvéért.

Mindez azonban nem a szokásos szemfényvesztések egyike, hiszen A gépész élményéhez a forgatókönyvben rejlő pszichológiai mélység és a mesteri narratíva mellett nagyban hozzájárul Bale ijesztő kisugárzása is – így nagyban neki is köszönhető, hogy A gépész a XXI. század egyik legjobb pszichothrillere.

Fekete hattyú (2010)

A visszahúzódó, anyja árnyékában élő balerina, Nina (Natalie Portman) elnyeri a Hattyúk tava előadás főszerepét. A művészeti vezető, Leroy (Vincent Cassel) tökéletesnek tartja a lányt a fehér hattyú szerepére, ám kétségei vannak a képességeit illetően a fekete hattyú megformálásában. Mindkét szerep más-más egyéniséget igényel, viszont mindkét szerepet ugyanazon táncosnak kell előadnia. Míg a fehér hattyú az ártatlanságot és kecsességet, a fekete az érzékiséget és csalfaságot hivatott megtestesíteni. Leroy ezért úgy véli, hogy egy másik balett-táncos, a könnyed és laza Lily inkább képes lenne megformálni a hattyú fekete énjét. Mindezek következtében a próbafolyamat és a válogatás során Nina egyre megszállottabban próbálja bebizonyítani az alkalmasságát.

Darren Aronofsky mesterművében összetéveszthetetlen stílusában tárja fel azt a pszichológiai feszültséget, amit az irreális tökéletességre törekvés, a versenyszellem és az elfojtás táplál, miközben nemcsak érinti, de mélységeiben mutatja meg a minden emberben meglévő kettősségek és lelki, illetve fizikai transzformációk felkavaró természetét is

– mindezt úgy, hogy munkája nemcsak sztori és mondanivaló szintjén, de vizuálisan is lenyűgöző.

Ha jól bírod a spoilereket...

7 film, amelyben két megdöbbentő csavar is van

Egyet fizet, kettőt kap. Spoileres összeállítás!

Tovább

(via Collider)