A furcsa című Beugrottamról sajnos lehetetlenség SPOILER! nélkül írni, mivel nemcsak, hogy nagyon fordulatos a cselekménye, de mikor már benne járunk a sűrűjében, egy huszárvágással egészen másfelé kanyarodik, szóval aki csupán tartalomismertetőre vágyik, az most hagyja abba az olvasást, és kattintson át akár a film adatlapjára, akár a Netflix oldalára, mert az ott szereplő egy mondatnál többet tényleg vétek lenne előre tudni róla, és majd jöjjön vissza, miután megnézte. Érdemes!

Az iráni származású, korábban inkább horrorfilmesként (Under the Shadow, Sebek) ismert brit rendező, Babak Anvari a Beugrottamban egy olyan fiatal fiút választott főhőséül, aki egy fekete barátjával együtt igazi osztályharcos büntetőosztagként gazdag házakba tör be, hogy onnan semmit se tulajdonítsanak el, csupán festékszóróval ráfújják a falra, hogy

„beugrottam”.

A két graffitis srác közös akciói azonban csakhamar véget érnek, mivel kiderül, hogy a korábban már rövid ideig börtönben is ült Jaynek gyermeke fog születni, és nem szeretné kockára tenni családja biztonságát.

A fehér, középosztálybeli Toby így egyedül folytatja a szimpatikus (?) garázdálkodást, és amikor egy, még korábban Jaytől kapott címre tör be, egy Hector Blake nevű dúsgazdag egykori bíró házába, ott azzal szembesül, hogy a férfi a pincéjében egy fiatalembert tart fogva. Mikor hamarosan egy krikettütőt lóbálva felbukkan maga Blake is, már tudjuk, hogy „a fagyi visszanyal” tipikus esetével van dolgunk

– de a Beugrottam még ehhez képest is számtalan meglepetést tartogat.

Pusztán ezzel a recepttel ugyanis (a betörők kerülnek bajba, amikor kiderül, hogy áldozatuk fogva tart valakit a pincéjében) már találkozhattunk pár éve a Vaksötétben című thrillerben is, ott azonban csupán az szolgáltatta a feszültséget, hogy onnantól kezdve elkezdtünk a fiatal betörőknek drukkolni, hogy megérjék a film végét. A Beugrottam alkotóinak azonban van vér a pucájukban meglépni azt a merészséget, hogy miután már jó háromnegyed óra eltelt a cselekményből, és megkérdőjelezhető tettei ellenére elkezdtünk együttérezni a főhőssel, azaz Tobyval, (SPOILER!!!!) egyszerűen kinyíratják a srácot a főgonosszal.

Hollywoodi vagy hollywoodi mintára készült alkotásban (és a legtöbb műfaji film annak tekinthető) ledönthetetlen tabunak számít meggyilkolni a főhőst, a forgatókönyvíró-rendező Anvari azonban az unalmas sablonok helyett inkább a thriller nagymesteréhez, Alfred Hitchcockhoz fordult ihletért, és a tőle tanult legjobb módszereket alkalmazta művében.

amelyeket ugyan Hitchcock már évtizedekkel ezelőtt átvett az irodalomból és használt sikerrel filmjeiben, mégis ütős ötleteknek számítanak, hiszen ma már, amikor művészi invenciók helyett a néző- és így a profitmaximalizálás a cél, elég kockázatos megoldások, és kevesen is élnek velük.

A red herring, azaz vörös hering kifejezés azt jelenti, hogy a mesélő eltereli a néző figyelmét egy fontosnak tűnő, sőt fő cselekményszállal, majd váratlanul elvágja, hogy utána rátérjen valami egészen másra. Tipikusan ilyen a Psycho című klasszikusban a főhősnőnek gondolt Marion Crane szerepeltetése, SPOILER! aki a játékidő harmadánál, a híres zuhanyjelenetben a pszichopata Norman Bates áldozatává válik, hogy utána a főnökétől sikkasztott pénzzel szerelméhez menekülő titkárnő kalandja helyett már egy egészen másfajta filmet nézzünk: egy pszichopata sorozatgyilkosról szólót; és valaki egészen más legyen a főhős (maga a gyilkos, Bates, illetve a Marion eltűnése ügyében magánnyomozást indító húg és a Marionba szerelmes férfi).

A Beugrottam pedig egészen konkrétan a Psycho receptjét használja, hiszen Toby ebben a helyzetben gyakorlatilag Marion Crane-nek feleltethető meg. Izgulunk és aggódunk érte, vitatjuk a tetteit és azok motivációit, de azért alapvetően neki drukkolunk – hogy utána egyik pillanatról a másikra elveszítsük. Ezt követően a sorozatgyilkos Hector Blake-kel megyünk tovább, akinek nyilván nem szurkolunk, de mivel nézőként már ismerjük a gonosztetteit, itt jön be a képbe egy újabb hitchcocki fogás, a suspense, amit – a két másik módszertől eltérően – a brit rendező maga vezetett be.

Ez a sokszor és sokak által félreértett és félrefordított dolog nem egyszerűen feszültséget jelent, hanem azt a plusz feszültséget, amit a közönséget váratlanul érő sokkhatástól eltérően az teremt meg, hogy az általunk figyelt karakterekhez képest többletinformáció birtokában vagyunk. Ilyenkor gyakorlatilag ismét gyerekké válunk, hiszen akárcsak a kicsik a bábszínházban, a legszívesebben mi is odakiáltanánk a hősöknek, hogy

„vigyázz, jön a farkas!”

(vagy hát itt nem a farkas, hanem a gyilkos). Amikor tehát Toby édesanyja, egy rokonszenves szociális munkás elkezd nyomozni fia eltűnése ügyében, és fiához hasonlóan bemegy Blake házába, szóval már tudjuk, mi vár rá, ezt a suspense-t érezzük.

És végül ne feledkezzünk meg a harmadik hitchcocki eszközről, a MacGuffinról sem! Ez az az ürügy, ami beindítja a cselekményt. Hitchcocknál általában valamilyen tervrajz, titkos katonai irat vagy bármilyen tárgy, ami a figuráknak fontos, de igazából le lehetne cserélni bármi másra, és a végére a közönség adott esetben el is felejti. A Beugrottamban ez az elem kicsit összetettebb: maga a graffitizés az, ami valójában csak azért kellett, hogy a mesélő bejuttassa valahogy a hőst, Tobyt a gyilkos házába. Anvari azonban még a végén, amikor már a fiú barátja, Jay is érintett lesz az ügyben, nagyon szépen köt vissza hozzá, szóval kvázi továbbfejleszti a nagy előd trükkjét.

De a forgatókönyvíró-rendező egyebekben is rendkívül intelligensen nyúl a hitchcocki örökséghez. A legrosszabb Hátsó ablak-koppintások című nemrég készült összeállításunkban listáztuk azokat a filmeket, amelyek csak szolgaian másolták vagy bután exploitálták a klasszikus Hitchcock-alapművet. Babak Anvari azonban úgy használja fel konkrétan 100 százalékban a Psycho receptjét, hogy valami teljesen újat alkot belőle.

Mindezen felül pedig csak hab a tortán, hogy a Beugrottamban nagyon jók a színészi alakítások (sőt, szükségtelenül jók, hiszen a film enélkül is működne, ezért is áll annyira a hab a tortán hasonlat). Az általában jóindulatú vagy ártalmatlan figurákat hozó Hugh Bonneville (Sztárom a párom, Paddington-filmek, Downton Abbey-univerzum) olyan a pszichopata sorozatgyilkos szerepében, mintha erre született volna, Kelly Macdonald Toby anyjaként olyan kifejező, hogy szinte megszakad a szívünk, amikor vele együtt rájövünk, hogy neki is meg kell halnia, a Tobyt magát játszó brit-ausztrál George MacKay pedig annyira tehetséges, hogy igazán sajnáljuk, hogy karaktere korai halála miatt nem nézhetjük tovább.

Mindent egybevetve tehát a Beugrottam újabb jó példa arra, hogy ha egy cím alatt a brit bűnügyi film szavakat olvassuk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valami igen jó vár ránk.