Stephen King nem csak íróként a thriller nagymestere, hanem megfilmesített regényeiből is készültek alap mozik. Heti kötelező az Álomcsapda. Megnézzük a siker receptjét.
Ha minden igaz, van egy mondás Hollywoodban (de ha nincs, akkor igény mindenképpen lenne rá): ha Stephen King-regényt filmesítesz meg, és nem Frank Darabontnak hívnak, akkor neked régen rossz. Darabont A köddel, a Halálsoronnal de leginkább A remény rabjaival bebizonyította, hogy hozzá lehet úgy nyúlni King néha (na jó, állandóan) terjengős regényeihez, amikben a leíró részek lassúsága George RR Martin munkásságára emlékeztetően sírásba forduló fogcsikorgatással bünteti az olvasót (ilyen, és ehhez hasonlóan értelmetlen, többszörösen összetett, tök felesleges mondatokól nincs épeszű ember, aki nem szerkesztőért kiált, és ne szeretne puszta kézzel íveket kiszaggatni a könyvből) aki csak azért olvas tovább ökölbe szorult talppal, mert pontosan tudja, hogy lesz a könyvben egy olyan pont amikor átlendülünk a felesleges, csak kilóra mért betűhalmon, és beindul a történet - és ha beindulásról van szó, akkor Kingnél nagyobb mester nem nagyon van, ezt ismerjük el sietve.
Az Álomcsapda is ilyen regény, nagyon sokáig nem nagyon történik benne semmi, a két idősíkon játszódó történet csak nagyon lassan ér össze, és mivel egy ezeroldalas könyvről van szó, azt nem várhatta senki ép ésszel, hogy ebből ki lehet majd hozni egy olyan filmet, ami minden nüanszot, apróságot tartalmaz, és nem fogja leegyszerűsíteni a történetet. A King kedvenc témáit feldolgozó horror (gyermekkori barátok, titok, örök barátság versus cserben hagyás) viszont pont azokat a részeket kezelte nagyvonalúan, melyektől a regény az lett, ami, amitől feszült volt, és amitől a horrorisztikus részek igazán nagyot ütöttek az olvasó agyán. Ezzel szemben a film egy sima, “idegen lények akarnak rém gusztustalan módszerrel kesztyűbábot csinálni az emberekből” alapra építkezik, a négy jóbarát (Henry - Thomas Jane, Beaver - Jason Lee, Jonesy - Damian Lewis és Pete - Timothy Olyphant) Maine-i vadásztúrája pedig pillanatok alatt átfordul egy olyan rémálommá, amiből nagyon gyorsan fel akar ébredni mindenki, de nem nagyon tud.
1000 oldalt 136-ra lerövidíteni csak akkor lehet, ha az író képes azt a finom egyensúlyt megtartani, amivel King operál, és amitől a regényei olyan sikeresek. Az Álomcsapda egy szimpla scifi-horrorként simán megállja a helyét egyébként, félreértés ne essék, sötétben meg nem nézném még egyszer, egyedül meg pláne nem, de mivel a regényt ismerem, ennél sokkal, de sokkal többet vártam tőle. Ha viszont úgy ülünk le elé, hogy egy jó színészekkel eladott horrort látunk majd, akkor nem fogunk csalódni.
