Az emberiség történetében két brand is akadt, melyet egy párhuzamos oldalpárral bíró síkidom - a továbbiakban rombusz - tett emblematikussá: az egyik a Renault, a másik az Elemi ösztön. Ráadásul ez utóbbi is sorozatgyártás áldozatává vált: a 90-esekben tucatjával láttak napvilágot hasonszőrű thrillerek, melyekben az indokolatlan csöcsvillantások között valamiféle történetnek tűnő sallanggal teremtettek összefüggést a dörzsölt forgatókönyvírók. Lássunk közülük néhányat!
Sliver
Egy év sem telt el azóta, hogy Sharon Stone az Elemi ösztönben egy komplett rendőrőrs előtt cáfolta azon szóbeszédeket, miszerint Pindur Pandúrok-mintás tundrabugyit hord, máris egy újabb szegényember-Kovi-filmjében csillogtathatta meg ezirányú tálentumát. Kangörcs-katalizátorként funkcionáló karaktere ezúttal egy sznob lakónegyedbe költözik, melynek egyetlen szépséghibája, hogy lakótársai hullanak, mint a legyek. És egyre biztosabbnak tűnik, hogy nem Bőhm bácsi rágott be a közösköltség-tartozás miatt. Vajon a simaképű Vágási Feri a tettes, aki újabban Carlyval kamatyol, vagy a helyi kukkoló, aki épphogy ki nem fütyüli a túlripacskodott produkciót?
Poison Ivy – Szex, hazugság, bosszú
Vélhetőleg mindenkinek megvan az ötvenes családapa karaktere, aki reptéri szkennerként vizslatja szemével gimnazista lánya barátnőjét, és bemutatkozáskor csak ennyit mond: „Nem csókolom, hanem szia!” Elismert szexológusok a hasonló vonzalom viszonzási arányát 1 a 4,5 millió és 1 az egymilliárd közé teszik, a tinédzser Cooper apjának viszont a szó szoros értelmében ördöge van. Ivy ugyanis az az erotikus thrillerekben kötelező, elmeroggyant női karakter, aki bármi áron megszerzi, ami neki kell: ezúttal egy olyan testi-lelki társat, aki mellett önfeledten nintendózhat a várószobában az urológusnál.
Az éj színe
Bár az alkimisták ritkán tettek kísérletet a színarany és a hígfos ötvözésére, ám Bruce Willis karrierje a bizonyíték rá, hogy e téren igenis voltak sikeres próbálkozások. A sors iróniája, hogy pályafutása egyik legjobb és leghitványabb filmjében is pszichiátert alakít – utóbbi esetben élőt. Ezen próbál meg változtatni terápiás csoportjának egyik „rejtélyes” tagja, aki szánalmasan átlátszó kapcsolatot ápol egy „misztikus” idegen nővel. Utóbbi annak ellenére szippantja ágyékába a dokit, hogy az álcázás művészetét egy körúti neonfelirattól tanulta el.
Bűnhődjenek az ártatlanok!
A kéz, amely a bölcsőt ringatja egy korrekt B-kategóriás thriller volt, mely már-már üvöltött azért, hogy legyártsák szilikonnal teletuszkolt, TY-kategóriás mutációját. És lőn: Amanda a Weston család fejét okolja szeretett férje haláláért, ezért a plágiumvádakat elkerülendő, bébiszitter helyett korrepetitor pedagógusként férkőzik be a famíliába. Westonék lelkesen fogadják jelentkezését annak dacára is, hogy főiskolára felkészítendő fiuknál jó 6 évvel idősebb, és dupla D-s melltartót hord. Robbie pedig a magánórák alkalmával csak nagy ritkán idézi Amandának Komár Laci halhatatlan sorait, miszerint „no miss, azt nem-nem, angolórára jöttem, majd a vizsgák után másképp felelek talán.”
A tanú teste
A szóban forgó mozi szellemi atyjai a fröccsöntött erotikus thrillerek aranykorában egy forradalmi ötlettel rukkoltak elő, mely valahogy így szólt: csöcsök, tiszta sor, de most valami Grammy-díjas gazdatesten! Majd ezen felbuzdulva Madonnával is eljátszatták a nonstop bagzó írónőt, Catherine Tramellt, ezúttal Rebecca Carlson fedőnéven, aki egy nyomozó helyett saját ügyvédjét hülyíti magába. Az eredmény nem maradt el, az énekesnőt a légzsákok sem tudták megmenteni attól, hogy hozzá ne csapódjon egy újabb Arany Málna-díj.
