Bár az első részt szokás lesajnálni a jóval látványosabb, őrültebb másodikkal összehasonlítva, Max Rockatanskyból ekkor lett Őrült Max, aki két éve a lehető leglátványosabb módon tért vissza A harag útjában.
Az egész egy sürgősségi osztályon kezdődött Sydneyben. Itt dolgozott orvosként a leendő rendező, George Miller, aki mást sem csinált, mint autóbalesetek és más katasztrófák sérültjeit látta el, megtapasztalva az országút „sötét oldalát”. Mindez olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy hamarosan otthagyta a kórházat és hivatását, felcsapott filmesnek, és a fizetéséből megspórolt pénzből megrendezte a Mad Maxet, majd nyilván ő maga is elcsodálkozott, hogy a film milyen hihetetlenül nagy siker lett.
Pedig Miller nem találta fel a spanyolviaszt, ez volt a fillérekből, névtelen színészekkel forgatott, a nyers erőszakra és ösztönökre épülő ún. exploitation filmek aranykora, amiknek hazájában, Ausztráliában is megvolt a maga „oldalága”, az ozploitation, ami csak annyiban különbözött a többitől, hogy a sztorik vidéken játszódtak, a szereplők pedig vaskos akcentussal beszélték az angolt.
Miller is egy bosszútörténetet készített, mint akkoriban oly sokan mások, és hogy minden vadabb és szélsőségesebb lehessen, az idővonalat a közeljövőbe tette. A társadalom széthullóban, az utakon motoros bandák és a rosszul felfegyverzett rendőrök kergetik egymást. Az összecsapásokból először a rendőrök kerülnek ki győztesként, ám megjelenik a pszichopata Toecutter, aki előbb hősünk, Max Rockatansky társával végez, majd megöli a férfi kisfiát és feleségét is. Max számára innentől már nincsen visszaút.
A későbbi Mad Max filmekhez képest itt még minden lassú és visszafogott, ám ez megtévesztő lehet, mert az erőszak, ha végre teret kap, ugyanolyan véres és féktelen, mint majd később lesz, bár kevésbé stilizált. Ám pont ez a szikárság az első film erénye, itt még hétköznapi emberek igyekeznek kiverekedni szörnyű helyzetekből, az őrület viszont ott liheg mindenki nyakában. Bár Miller csak néhány, roncstelepről kimentett autóval és motorral dolgozott, amiket újra és újra „elpusztítottak”, az akkori lehetőségekhez képest rendkívül látványos darabot hoztak össze.
A filmet azonban a csak pár vonással felvázolt, mégis remekül kitalált főhős, illetve az őt játszó teljesen ismeretlen ausztrál színész, Mel Gibson adta el, de ehhez kellett a rosszfiút hidegrázóan alakító Hugh Keays-Byrne is. Utóbbi visszatért Miller kedvéért A harag útjában is, ismét a negatív főhősként, ő a maszkos Immortan Joe, és megint hátborzongató!
