A 2022-es év egyik legsikeresebb, legizgalmasabb sorozata a legendás brit különleges alakulat, az SAS (Special Air Service) születését bemutató Engedetlen hősök volt. A BBC gyártásában készült, nálunk az HBO MAX-on futó széria showrunnere az a Steven Knight volt, akinek a Birmingham bandáját (2013) is köszönhetjük, a történetből pedig az egység megalakulását, első kudarcait, majd elsöprő sikereit ismerhettük meg – illetve azt a három tisztet, akik mindezért feleltek. Az első, rendkívül lelkes kritikákat kapó évad vége nyitva maradt: az alapító David Stirling (Connor Swindells) német fogságba esett, a robbantási szakértő Jock Lewes (Alfie Allen) elesett, az SAS vezetését pedig a nehezen kezelhető, rendszeres dühkitöréssekkel küszködő ír bokszbajnok, Paddy Mayne (Jack O'Connell) vette át. Ő lesz a második évad igazi hőse, ami elsőre jó hírnek tűnt.

Az, hogy az első évadban még kvázi főszereplő David Stirling – nagyrészt – kiesik a képből, több szempontból is áldás a mostani évadra nézve. Stirling nemcsak az SAS-t indította útjára, hanem a saját legendáját is, amit mindenkin átgázolva épített fel. Katasztrofális döntései rengeteg embere életébe kerültek – miközben egy, már létező szervezet, a szintén az ellenséges vonalak mögött lévő Long Range Desert Patrol működését másolta le –, miután kiderült, ha egy tomboló vihar közepén dobnak le ejtőernyősöket, azok bizony szörnyethalnak. Az ő egyéniségének „furcsaságaival” nyilván a készítők is tisztában voltak – ezért is ábrázolja őt Connor Swindells olyan tenyérbemászónak –, mégsem akarták megkerülni, mert a legendák hálás témák. Paddy Mayne is egy legenda volt, csak másféle: nyers, brutális, meg nem alkuvó, és most ő lett az igazi főhős. Egy olyan pasas, akiben folyamatosan tombol a düh, és sosem tudni, mikor adja át magát a benne fortyogó rettenetes indulatnak, ami rettentő szórakoztató, mert a fickóban van önirónia is.

Paddy Mayne volt az első évad messze legjobb karaktere, Jack O'Connell pedig nagyszerűen ábrázolta őt, mint egy időzített bombát. Mayne civil foglalkozása ügyvéd volt, egyben költő, boksz- és rögbibajnok, rendkívül művelt ember, aki hajlamos volt erőszakos dühkitörésekre, különösen, ha ivott, és gyakran ivott, ám remek katona volt. Ez csodás alapanyag lehetett volna a továbbiakban, csakhogy a második évad az eddigiek alapján sajnos nem tudott vele mit kezdeni. Itt Mayne már nem egy a három főhős közül, hanem szinte az egyetlen hős, az egység parancsnoka, és pont ez az alapdilemma. Hogyan lehet parancsnok valaki, aki nem tiszteli, sőt, megveti a katonai parancsnokságot, de felelősséggel tartozik az embereiért, akik tőle várják az irányítást? Ez kiindulópontnak jó ötlet, állandó vezérfonalnak viszont már nem, a folyamatosan rángó arcú, minden felettesével tiszteletlen Mayne úgy félóra után irritálóvá válik, és innentől minden arról szól, hogy vagy ő tesztel valakit, vagy őt teszteli valaki azt illetően, alkalmas-e a feladatra. Ami jelen esetben a szicíliai partraszállás, ahol az SAS-nek a partszakasz olasz védőit kell kiiktatniuk, majd egy kikötőt elfoglalniuk.

Ami engem illet, a sivatagi hadviselés, az ellenséges vonalak mögötti rajtaütések sokkal izgalmasabbak voltak, mint az itt látható csaták, ráadásul az egésznek valahogy nincs ritmusa. Az SAS elfoglalja a partszakaszt, utána a kikötőt, ami egyébként látványos, de nem mindig ésszerű módon, majd Mayne kapásból konfliktusba keveredik a helyi pappal, a „hatalom” egy újabb képviselőjével.

miközben hőseink kapcsolatba kerülnek az olasz partizánokkal és a maffiával. Ráadásul a sorozat valamilyen furcsa okból mégsem engedi el teljesen David Stirlinget, aki, bár egy olasz tömlöcben poshad, valahogy mégis aktív szereplővé válik, ahogy a kitalált francia-arab kémnő (Sofia Boutella) is visszatér – úgy tudtuk, repülőszerencsétlenségben halt meg –, aminek nincs sok értelme. Talán azt gondolták, hogy ettől a két karaktertől színesebb lesz a sztori. Hát nem lett az.

Igaz, az elején ki is írják: ez nem egy történelemlecke, a frontvonalakon átsétafikáló, a szeretőjét a börtönben apácaruhában látogató feltűnően csinos kémnő, és az ugyanebből a börtönből az eseményeket manipuláló angol tiszt története olyan irányba viszi el a cselekményt, ami nem tesz jót a sorozatnak.

amit persze lehet díszíteni, variálni, de csak akkor, ha megvannak ezek az alapok – lásd épp a fent említett Birmingham bandáját, ahol adott egy véres konfliktus, majd erre jönnek rá a személyes konfliktusok és érdekellentétek. Itt valamiért magukat a karaktereket találták fontosnak, és nem azt, amit tesznek, a II. világháború egy ponton túl csak ürügy arra, hogy egy rakás hatalmas egójú, indulatkezeléssel küszködő pasast nézzünk, akik szeretnek szitává lőni és/vagy darabokra törni dolgokat – vagy éppen embereket.  

Én speciel szeretem a történelemleckéket, ha azokat érdekesen és hitelesen mondják el, talán mások is így vannak vele, akik egy háborús sorozatot annak történelmi vetülete miatt néznek meg. Nem mondom, hogy az Engedetlen hősök második évada sok szempontból csalódás, hiszen számos zsigerien izgalmas jelenetet is kapunk és remek párbeszédeket, mégis jelentős visszaesést jelent az első évadhoz képest, legalábbis eddig. Tény persze, hogy az egység történetének az eleje alapból is izgalmasabb volt a kevésbé dokumentált folytatásnál, és az is igaz, hogy van még annyi hátra a sorozatból, hogy a fenti hibákon korrigálni tudjanak.

Értékelés: 6/10

Az Engedetlen hősök második évadának új epizódjai csütörtökönként kerülnek fel a MAX-ra