Például több nyelven, több kultúrát összefogva és egymásnak fordítva zajlik a történet, és ha nem is rögtön, de előkerülnek az olyan helyi különlegességek, mint a vérgyémántok.
Egy krimisorozatra nem biztos, hogy első hallásra passzolna a Nyomkeresők cím, de ne tessék megijedni, van itt koncepció és áthallás. Egyrészt azért, mert a dél-afrikai sorozat egy része nem a (törvényhozási) fővárosban, Fokvárosban zajlik, hanem attól távoli, egzotikusabb vidékeken is. Amúgy vicces hely ez a Dél-Afrika, mert három fővárosa van, a már említett törvényhozási, Pretoria, mint közigazgatási és Bloemfontein, mint bírói főváros, miközben a náluk sokkal, de sokkal nagyobb Johannesburg nem rendelkezik hasonló titulussal, de ezt csak érdekességként jegyeztük meg. Másrészt azért is passzol a cím a történethez, mert hősei valamiféle célt keresnek életükben, bár nem mondom, hogy ebben nincs egy pindurka erőltettség, de arrafelé biztos még tanulják ezt a szakmát: nyilván ezért is vettek fel egy finn rendezőt, hogy az majd megmutatja, mi most a trendi.
Ahhoz képest, hogy az HBO GO-n most debütált – eredetileg a Cinemax gyártásában készült – minisorozat mindössze hat részből áll, az importrendező, Jyri Kähönen (Peremvidék) nem kapkodja el a mesélést, de a finnek nem sietős népek. Elsőként megismerjük a magának való Lemmert (James Gracie) egy vidéki koszfészekben, aki amolyan magányos cowboy: keveset beszél és gyorsan üt, de azt is csak akkor, ha muszáj – a szinopszisból tudjuk, hogy ügynök volt, de a karrierje megbicsaklott a titkosszolgálat egyik akciója során – most pedig egy kétes üzletre bólint rá, amihez sokat kell vezetnie. Aztán ott van Milla Strachan (Rolanda Marais), aki egy bántalmazó kapcsolatból menekül el, megpróbálja újrakezdeni életét, és így válik az ügynökség elemzőjévé – és ennél az ügynökségnél vezeti az akciócsoportot a gyakran sok rizikót vállaló Quinn Makebe (Thapelo Mokoena).
A kérdés nyilván az lesz, hol érnek össze a szálak, amelyek egy helyi szélsőséges iszlamista csoporthoz is vezetnek, de azért csak „is”, mert az első részben felbukkan még egy csinos és magabiztos valódi nyomkövető Flea, azaz Bolha néven, az elemzőnk pedig Fokváros egyik legveszélyesebb gengszteréhez is eljut. Sok minden történik, ami jó – igaz, ebből sok minden egy kicsit sután, és mondom is a példákat. Az már az elején kiderül, hogy az iszlamisták között van egy spicli, de az illető úgy viselkedik, mintha az összes filmes spicli paródiája lenne, az elemző hölgy konkrétan az utcáról beesve kapja meg a bizalmas és fontos munkát, a volt ügynök pedig nem kérdez rá, mi az a munka, amiért egy valag pénzzel dobják meg. Fél óra után azt is megkockáztatom, hogy ha a titkosszolgálatnál van tégla, akkor meg tudom nevezni az illetőt, mert olyan kiszámítható a viselkedése. Szóval lehet, hogy nem Jyri Kähönen a legjobb krimisorozat rendező ma a piacon, de nem tudjuk, mekkora keret volt konkrétan erre.
Persze ne mindig a rosszat mondjuk: a Nyomkövetők nyilvánvalóan abban tud többet más krimiszériáknál, hogy hozza a helyi ízeket. A szereplők hol angolul, hol afrikaansul, az egykori búr telepesek nyelvén, hol arabul beszélnek – Fokváros Bo-Kaap nevű negyedében tényleg a muszlimok vannak többségben -, és a helyszínek is gyakran változnak, a Lemmer nevű szereplő például eljut a zimbabwei határig. Az akcióval pedig nincs komolyabb baj, bár látszik, hogy a dél-afrikaiak nem akkora költségvetésből dolgoznak, mint amerikai kollégáik, viszont tényleg jó arcokat találtak – nyilván ott, ahol eleve 11 hivatalos nyelvet használnak és ennyiféle népesség él egymás mellett, volt miből válogatni. Még csak az elején járunk, vannak gyerekbetegségek, de akadnak kellemes meglepetések és jó szálak, és az olvasottak alapján a helyi iszlamisták sem a szokásos őrült szélsőségesek lesznek – szóval ebből még kisülhet valami jó.
Értékelés: 7/10
