Vissza a jövőbe (1985) – A főhősnőt a főnök feleségéről kellett elnevezni

Valóban csoda, hogy a Vissza a jövőbe olyan remekre sikeredett, amilyen lett, ugyanis annyian szóltak bele a munkába és annyi kényszerű változtatás történt a forgatás során. Marty McFly szerepét eredetileg Eric Stoltzra osztották, aki egy csomó jelenetet le is forgatott, mielőtt menet közben lecserélték a viccesebbnek/tehetségesebbnek ítélt Michael J. Foxra, a Universal vezetője, Sidney Sheinberg pedig

azt javasolta, hogy a film címét változtassák ’ Spaceman from Pluto’-ra

– aminek az égvilágon semmi értelme nem volt. Bár az executive producerként dolgozó Steven Spielberg tapintatosan elvetette ezt az elképzelést, egy másik ötletére kénytelen volt rábólintani. Marty édesanyját (Lea Thompson) át kellett nevezni Megről Lorraine-ra, pusztán azért, mert Sheinberg ezzel akart hízelegni a saját feleségének, Lorraine Gary-nek. Igaz, azt is Sheinberg javasolta, hogy nevezzék át Brown professzort Brown dokira (Christopher Lloyd), ami szerinte közvetlenebbnek hangzott, és ebben speciel igaza volt.

A kis hableány (1989) – Minden egyes buborékot külön kellett megrajzolni

A kis hableány a Disney egyik leglenyűgözőbb 2D-s animációja, nagyrészt azért, mert Ron Clements és John Musker rendezők a végletekig feszegették az hagyományos animáció határait. A film évekkel azelőtt készült, hogy a számítógépes grafikával könnyedén generálhattak volna óriási mennyiségben egyedi buborékokat vagy más tárgyakat, de erre volt megoldás: az animátorok a gyakran ismétlődő elemeket egyszerű fénymásolással oldották meg, ahelyett, hogy kézzel rajzolták volna meg, rengeteg időt takarítva meg. Csakhogy Clements és Musker

ragaszkodtak ahhoz, hogy minden egyes buborékot kézzel rajzoljanak meg,

és mivel több mint egymillió buborékot kellett létrehozni, a Disney a legtöbbet kiszervezte a kínai Pacific Rim Productions nevű céghez szállította. Csakhogy a cég székháza Peking közepén állt, ott, ahol hamarosan kitört a diáklázadás, amely végül a Tienanmen téri vérengzésbe torkollott. A rajzokat a cég páncélszekrényébe zárták, néhány háztömbnyire attól a helytől, ahol a legvéresebb konfliktusok zajlott – és ahonnan hetekig nem tudták elhozni. Az egyedi buborékgyártás pocsék ötlet volt!

Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat (1999) – Egy bazinagy mechanikus pók kellett bele!

Az 1999-ben Will Smith volt Hollywood legnagyobb filmsztárja. Kevin Kline és Kenneth Branagh ekkor már Oscar-díjas volt, Salma Hayek pedig Salma Hayek. Mi ronthatna el egy olyan filmet, amelyben ilyen nagyágyúk szerepelnek? Például egy óriási mechanikus tarantula, és a hasonlóan röhejes sztori. Csakhogy a pók nem egy kósza, átgondolatlan ötlet volt: a merész elképzeléseiről ismert producer, Jon Peters dédelgetett ötlete volt már egy évtizede, amit eredetileg egy soha meg nem valósult szuperhősfilmben, a Superman Lives-ben akart elsütni. Ez lett volna az a film, amiben Nicolas Cage a címszereplő, Tim Burton a rendező, a forgatókönyvet pedig Kevin Smith írta volna – illetve részben meg is írta. Az ötlet pedig mánia lett, és a hatalmas géppók, amin a gonosz Kenneth Branagh lovagol csatába Will Smith és Kevin Kline ellen, itt valósulhatott meg, sőt, a film azért készült el, hogy a pók végre életre kellhessen.

Charlie angyalai (2000) – Az angyalok nem tüzelnek!

Drew Barrymore nemcsak a 2000-es mozifilm egyik sztárja volt – Cameron Diaz és Lucy Liu mellett -, hanem a producer is, sőt, ő volt az „ötletgazda” is, hiszen évekkel korábban már meg vásárolta a megfilmesítés jogait. Ennek köszönhetően Barrymore rendkívüli beleszólása volt minden kreatív folyamatba, és ő volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az angyalok soha ne használjanak lőfegyvert. Bár ellenfeleik gyakran lőnek rájuk, inkább a harcművészeti készségeikre és műszaki tudásukra hagyatkoztak.

A gyakorlatban ez rengeteg akrobatikát és még több dróton mozgatást jelentett

- lásd a lenti részletet. Az ok: a színésznő így akarta felhívni a figyelmet az Egyesült Államokban tomboló fegyveres erőszakra, a mindennapi vérontásra és az iskolai lövöldözésekre. Kissé ironikus módon a 2019-es remake-ben az angyalok már csípőből tüzelnek – gyenge is lett az a verzió.

A jel (2007) - 8 percenként legalább egy hulla

Van olyan, nem is olyan ritkán, hogy egy kezdő rendezőnek komoly kompromisszumot kell kötnie még egy minimális büdzsé eléréséhez is, és ez történt A jel című független produkció készítőivel is – bár a dolog cseppet sem volt ellenükre. A Dan Bush, Jacob Gentry és David Bruckner rendezőpáros ugyanis egy külföldi forgalmazótól szerzett pénzt előfinanszírozás formájában, de az illető cégnek volt egy fontos feltétele. A történetben legalább

8 percenként minimum egy gyilkosságnak kellett történnie.

Hogy miért pont 8 percenként, az rejtély, de a filmesek eleve jókora vérengzésben gondolkodtak. A sztori szerint ugyanis egy kisvárosban szilveszter éjszakáján elszabadul a pokol, mert egy titokzatos jel megbénítja a kommunikációs hálózatokat, és őrületbe kergeti az embereket, akik gyilkolni kezdenek. A dolog bejött, és az alig 50.000 dollárból készült film végül 400 ezret hozott a konyhára.  

Fehér pokol (2012) – Miért éppen Alaszka?

Liam Neeson egyik utolsó valóban komoly munkája látszólag egy túlélőfilm, de a fagyos vadonban a farkasokkal való küzdelem mögött egy meglepően filozofikus elmélkedés húzódik meg a halandóságról és az ember viszonyáról a természethez. ennek megfelelően Joe Carnahan is nagyon komolyan vette a felkészülést a forgatásra, amely során eltökélte, hogy a történetnek a Yukon vidékén, az egykori aranyláz helyszínén, Kanada egyik legtávolibb, legkevésbé lakott területén kell játszódnia.

Bár a forgatókönyvet illetően viszonylag apró változtatásról van szó, Carnahan – aki NEM kanadai – foggal-körömmel küzdött eredeti ötlete mellett, de végül be kellett adnia a derekát. A producerek között egyébként ott volt az angol Ridley Scott is, és állítólag az ő ötlete volt a helyszínváltoztatás. Ami nekünk, magyaroknak és bárkinek, aki nem amerikai, tök lényegtelen volt, de a legviccesebb az egészben, hogy magát a filmet amúgy Kanadában forgatták, Vancouver környékén.

Amikor a színész nem tudja, hogy a karaktere meg fog halni

Szegény Gabriel Byrne azt hitte, a Közönséges bűnözők róla szól, aztán jól meghalt, de Steven Seagalt is érte hasonló csalódás, máskor viszont a rendező lepi meg színészeit azzal, hogy egy társulat látványosan kiírja a filmből. Vigyázat, SPOILEREKKEL teli cikk!

Tovább

Vasember 3. (2013) – A főgonosz csak férfi lehet

Az amúgy remek Vasember 3. az MCU egyik legmerészebb, legkevésbé konvencionális filmje, már csak azért is, mert Shane Black rendező úgy döntött, hogy átveri a közönséget, akik arra számítanak, hogy a címszereplő a képregényekből ismert szupergonosszal, a Mandarin kerül majd szembe. Csakhogy a Mandarin valójában egy Trevor Slattery (Sir Ben Kingsley) nevű ócska színész, az egész színjáték, az igazi gonosz egy csalódott tudós, Aldrich Killian (Guy Pearce). De nem ez volt az eredeti terv, és a forgatókönyv korábbi vázlataiban Maya Hansen (Rebecca Hall) volt a főgonosz. Csakhogy, Isaac Perlmutter, a Marvel akkori vezérigazgatója ragaszkodott hozzá, hogy a főgonosznak férfinak kell lennie, mert szerinte az elsődleges célcsoport, a tini fiúk nem vásárolnak női játékfigurákat, márpedig a főgonoszok játékfigurái fontos bevételforrást jelentettek. Ezért az egész forgatókönyvet át kellett írniuk, és meg szegény Rebecca Hall keserűen tapasztalta, hogy a szerepét drasztikusan „visszavágták” - és akkor még nem tudta, hogy meg is kell "halnia". Szerencsére Perlmuttert 2015-ben kirúgták a Marvel éléről, ahol Kevin Feige teljes kreatív irányítást kapott, és azóta remek női gonosztevők bukkantak fel.