Ezúttal Tímár Péter kiváló rendszerváltáskori látleletéből, a Csapd le csacsi! című szatírából pótvizsgáztunk. Nem bántuk meg – bár ma már egy ilyen filmet nemigen lehetne leforgatni.
Pótvizsga címmel indult idén áprilisban egy új cikksorozat itt a PORT.hu hasábjain, ahol a szerkesztőség tagjai hétről hétre szemérmesen meggyónhatják, ha valójában nem is láttak bizonyos kultfilmeket, csak úgy tettek a konyhába szorult bölcsész házibulikon, mintha. Nálam A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne, a Fegyvernepper és Az ördög ügyvédje után Tímár Péter kultikus filmszatírája, a Csapd le csacsi! került sorra.
A Csapd le csacsi!-t 1990-ben forgatták, 1991 novemberében mutatkozott be a Stockholmi Nemzetközi Filmfesztiválon, a magyar mozik pedig csak hónapokkal később, 1992. február 21-től vetítették. Én pont ezen a napon ünnepeltem a 10. születésnapomat, szóval érthető okokból egy új Tímár Péter-film egyáltalán nem hozott lázba, a Pókember-képregények és a lapozgatós játékkönyvek viszont annál inkább! Ha el is keveredtem ekkortájt a szüleimmel a szolnoki moziba, akkor ott valószínűleg inkább az épp aktuális Disney-mesét néztem meg. No és persze a '91 végétől idehaza is nagy sikerrel vetített Robin Hood, a tolvajok fejedelmét, mert arra máig emlékszem, annyira királynak tartottam, hogy azonnal megvettem a film hivatalos regényváltozatát, és csencseltem magamnak az iskolában egy moziplakátot is, a tüzes nyílvesszőket lődöző Kevin Costnerrel. És azért lássuk be, ekkora kaliberű vagánysággal egyetlen Tímár Péter-filmszatíra sem tudja felvenni a versenyt!
Viszont érdekes módon pont a '90-es évek tárgy- és popkultúra iránti, sosem múló szerelmem volt az, ami most rávett, hogy közel 20 év késéssel igenis nézzem meg a Csapd le csacsi!-t. És milyen jól tettem! Tímár Péter filmszatírája ugyanis tökéletes kordokumentum: egy kedvesen bumfordi látlelet a magyarországi rendszerváltásról. Azokról az időkről, amikor lehet, hogy az Ellenzéki Kerekasztal füstös tanszéki könyvtárszobáiban, vagy a Parlament gótikus kupolája alatt az SZTK-szemüveges, húzentrógeres értelmiség kockás papíron kimatekozta, miként lesz nyugati típusú kapitalizmus a legvidámabb barakkból,
a nép egyszerű gyermeke viszont csak annyit érzett ebből a bőrén, hogy az osztrák életszínvonal egyáltalán nem köszöntött be, minden maradt ugyanúgy, mint a Kádár-korszak utolsó, langyos éveiben.
A keményen dolgozó kisember, vagy ha úgy tetszik, az egyszeri melós életében ugyanis semmiféle változást nem hozott a rendszerváltás (azokat az eseteket kivéve persze, ahol a szocialista nagyipar leépítése és a bányabezárások miatt ezrek vesztették el a munkájukat). A legtöbb magyar háztartásban továbbra is ugyanaz a Lehel hűtőszekrény duruzsolt a sarokban, mint a Csapd le csacsi!-ban, és a filmbéli férj, Géza (Gáspár Sándor) is ugyanazzal a Trabanttal zötykölődik haza a filmbéli feleségéhez, Beához (Pap Vera), aki miután idézést kap a nemibeteg-gondozóba, gyanakodni kezd, hogy az ura megcsalja. Ezért aztán egy pont ugyanolyan lila szódásszifonba kever szívatásból habot, amilyennel én nyomtam szódát ekkoriban a Jaffa narancsszörpömbe. Minden képkockából árad a kellemesen bús nosztalgia, a fényes, de bizonytalan jövőből a sötét, de legalább ismert múltba való visszavágyódás.
A Régen minden jobb volt!-sirámok legerősebb képviselője a filmben Géza és Bea kissé ütődött szomszédja, a munkásőr Béla (Eperjes Károly), akinek elfelejtettek szólni, hogy a Munkásőrség feloszlott, és be kellene szépen szolgáltatni a davajgitárokat meg a többi lőfegyvert. Béla a kommunista vezetőket megszégyenítően komoly bunkerrendszert alakított ki a telke alatt, és itt masírozgat suttyomban az elvtársaival, meglapulva várva egy későbbi visszarendeződést.
Eperjes ütődött, széllelbélelt, fontoskodó figurája szándékosan eltúlzott, röhejessé tett karakter. A korszellemet azonban hihetetlenül jól ragadta meg Tímár Péter és a stábja: egészen döbbenetes látnoki képességekkel jósolták meg, hogy a rendszerváltáskor a fejét kapkodó népnek igazából csak a szex meg a házépítés a fontos.
A Csapd le csacsi! persze nemcsak hiteles krónikája a felemás magyarországi rendszerváltásnak, de egyúttal olyan vígjáték is, amelynek máig emlegetjük jó néhány kultikus mondatát. Igaz, ma már bizonyára kapna a fejére Tímár Péter is, ha hímsoviniszta mondatokat adna a férfi főszereplői szájába, amelyek tárgyiasítják a nőket, és konzerválják a tévé elé lezuttyanó, Kőbányait ciccentő, vacsorát követelő férj rossz archetípusát.
Hazajövök, üres a belem, csupa ideg vagyok! Kaja sehol, vacsora nix, ez a téma! Balhé az van, hiszti az van, csempe a francba az van, vacsora semmi!
Ami 1990-92 környékén még vicces volt, azon ma már azért nem nagyon illik nevetni. Mert hát lássuk be, meddig tartana a jó Gézának kornyikálás meg hőbörgés helyett kenni egy rohadt vajas kenyeret?!? Ez egy szállóigévé vált szöveg, de egy ilyen kocsmai duma után bizony ma már nemigen lenne mindent megbocsátós, összeölelkezős happy end egy film végén. Jelen cikkünk kereteit is szétfeszítené, ha felsorolnánk, ki mindenki lett egyszerre megsértve Gáspár Sándor máig emlegetett monológja végén:
Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken. Nem fejlődött ki az agyad!
Az igazán megmosolyogtató, totális blődlibe átcsapó rész számomra amúgy egyértelműen az volt, amikor a filmbéli vitatkozó férj és feleség tűzszünetet köt a paprikás hangulatú házban, és semleges területnek kinevezve a nagyszobát, együtt nézik meg a tévében a korszak emblematikus magyar tévésorozatát, a kéthetente csütörtökönként jelentkező Szomszédokat. Amiben ugye pont olyan kisemberek próbálnak egyről a kettőre jutni a rendszerváltás utáni évek bizonytalan, új világában, mint ők...
Ez a jelenet árulkodik egyébként a legbeszédesebben arról, mikor készült Tímár Péter szatírája. A filmbéli tévéképernyőn ugyanis feketén-fehéren ott virít, hogy a 77. fejezet volt az aznap esti Szomszédok-epizód, amikor a Csapd le csacsi! forgott, arról pedig tudni lehet, hogy 1990. április 5-én került adásba.
