Ruben Östlund svéd rendező a magyar közönség számára is ismerhető pályája elejétől, azaz a 2008-as Akaratlanul című szkeccsfilmtől (második nagyjátékfilmjétől) kezdve a Play – Gyerek”játék”?-on és a Lavinán át A négyzetig kérlelhetetlenül és kissé szadista, gunyoros humorral folyton olyan kellemetlen szituációkat mutat be,

Ennek során a karakterek rendre rossz döntéseket hoznak, minek köszönhetően lelepleződik igazi természetük, és mivel Östlund nem annyira egyéni sorsokat, mint inkább tipikus akciókat és főleg reakciókat ábrázol, kijelenthetjük, hogy filmjeiben az ember valódi, azaz romlott természete lepleződik le. Akár az Akaratlanul, akár A négyzet kínos szituációkból összeálló kényelmetlen kis katalógusát vesszük, az alkotónak köszönhetően rá kell jönnünk, hogy szinte minden társas érintkezés csapda, amelyben a pokol a másik ember.

A Play – Gyerek”játék”?-ban és a Lavinában viszont a rendező továbbment az érzéseinket nem, csupán az intellektusunkat karcoló helyzeteken, és az előbbiben a rasszizmus és az idegengyűlölet fonákját mutatta be a „nem illik azt éreznünk és gondolnunk, amit teljesen jogosan érzünk és gondolunk” paradoxonán keresztül (a filmben bevándorló kamaszok terrorizálnak és fosztanak ki fehér svéd gyerekeket), utóbbiban pedig egy fiatal apa és családja kapcsolata került mérlegre egy ösztönös, mégis katasztrofális döntés eredményeképpen.

Az idén májusban Cannes-ban Arany Pálmát nyert új alkotás érzelmi kitettség és mondanivaló szempontjából a „felszínesebb” (Akaratlanul, A négyzet) és a mélyebb Östlund-opusok (Play – Gyerek”játék”?, Lavina) között helyezkedik el. Az Instasztár lány és modell barátja kalandjai az orosz milliárdosok luxushajós univerzumában elsőre

a közösségi média és a modellkedés kirakatvilágáról szóló könnyed szatírának tetszik, de a hajótörés fordulatát követően a társadalmi igazságosságról – vagy hát, Östlundról lévén szó, társadalmi igazságtalanságról – szóló eszmefuttatásba fordul.

A szomorúság háromszöge három felvonásban tárja elénk a történéseket, ez azonban még véletlenül sem az ókori görög drámákból vett klasszikus forgatókönyv-iskolai szabálynak való megfelelés miatt van – vagy legalábbis Östlund

drasztikusan változtat a szabályokon,

és a ráérős előkészítés és ugyanennyire ráérős (ám határozottan dinamikusabb) kifejtés után a valódi bonyodalom már az utolsó felvonásban, a lezárásban jelenik meg, így ez lesz a film legfontosabb része.

Miközben a mű első harmadában még abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy egy, A négyzetben látottakhoz hasonlóan kínosan szórakoztató helyzeteket feltáró epizódfüzért kapunk a modellfiúkat bazári majmokként parádéztató riporter jelenetével vagy a két főhős, Yaya (nemrég tragikusan fiatalon meghalt Charbli Dean alakításában) és Carl anyagi-párkapcsolati-hatalmi játszmáinak kifejtésével, addig a film középrészében az addig központi karakternek hitt figurák hátralépnek, és annak a luxushajónak az utasai és legénységének, illetve személyzetének tagjai kerülnek fókuszba, ahova az Instasztár Yaya szponzorai befizették a lányt és a pasiját.

A hajón játszódó képsorokban Östlund egészen aprólékosan, de még mindig szórakoztatóan, és az okos humornak köszönhetően didaxistól mentesen mutatja be napjaink osztályharcát, ami a kapitalizmust képviselő orosz milliárdosok, a háborúkon nyerészkedő angolszász arisztokrácia és a modern, appokon meggazdagodott pénzügyi elit tagjai, illetve a luxushajó őket kiszolgáló dolgozói, azaz az alkoholista, a marxizmus tanait fennen hirdető kapitány, az első tiszt, a matrózok, takarítók, szakácsok, konyhai dolgozók, szobalányok és egyéb beosztottak hadát igazgató személyzeti vezető, továbbá a kiszolgáló személyzet összes tagja között dúl. És itt érkeztünk el A szomorúság háromszöge csúcspontját jelentő monumentális fosós-hányós jelenethez, amiről a film már jó előre elhíresült.

Az addigi szatirikus humor ugyanis egy ponton átvált a taplóvígjátékok kedvenc eszközével operáló monstre gusztustalanságkavalkádba, hiszen mintegy költői igazságszolgáltatásként a szupergazdagok – részben saját hibájukból, részben a kapitány nemtörődömségéből (vagy talán tudatalatti bosszújából?) kifolyólag, részben egy deus ex machina-megoldásnak köszönhetően – az utazás kiemelt eseményét jelentő kapitányi vacsorán

sugárban kezdenek el először hányni, majd a kabinjukba visszatérve fosni is, egy ételmérgezés és a háborgó óceán áldásos hatására.

És hogy a valóban undorító képsorokat mégis végig lehet nevetni, az annak köszönhető, hogy Östlund

A néző így szinte szadista örömmel nézheti, ahogy az ide-oda dülöngélő hajó dobálja, sőt, egyes esetekben görgeti a szenvedő testeket (és a belőlük kiáradó béltartalmat), miközben felkerül az i-re a pont, azaz egy végső csapásként dugulás keletkezik az összehányt és -fosott vécékben.

Talán nehéz elhinni, de az igazi feketeleves még ezután jön, miután hőseink hajótörést szenvednek, és a korábban a kapitány és egy orosz milliárdos között lezajlott, parádésan megírt marxista kontra kapitalista párbeszéd valósággá válik, azaz az alkotó élesben mutatja meg, milyen is, amikor tényleg mindenki képességeinek és a közjóhoz való hozzájárulásának megfelelően részesül az anyagi javakból – hogy a legvégén egy szerelmi drámával súlyosbítva igazi tétje és mélysége is legyen a dolgoknak. A szomorúság háromszöge szerencsére még így is mindvégig megőrzi akasztófahumorát, így nemcsak az utóbbi idők legjobb fekete komédiáját, de Ruben Östlund egyik legjobbját tisztelhetjük benne.