Antal Nimród megcsinálta az évtized magyar akciófilmjét, amihez jár egy kellemes retróérzés, baromi jó zene, és az eddig ismeretlen Szalay Bence nagyszerű játéka, akiről nem hittem el, hogy hiteles lesz Ambrus Attila szerepében. Most jól megkövetem.
Ambrus Attila nagyjából 30 bankot, postát és utazási irodát rabolt ki, összesen mintegy 142 millió forintot zsákmányolva. Ezzel az összeggel ma be se kerülne a híradóba, ha mondjuk vidéki polgármesterként EU-s pénzeket tüntetne el, vagy közbeszerzési eljáráson trükközne, de ne bagatellizáljuk el a dolgot. A bankrablás bűn, Ambrus bűnöző volt, Antal Nimród viszont nem azért készített róla filmet, mert hőst akar belőle csinálni, vagy pártolja az ilyesmit, hanem azért, mert ez egy baromi izgalmas téma. Ez ilyen egyszerű, ahogy A Viszkis sem egy különösebben bonyolult film, és nem is akar az lenni.
Igaz, Antal kicsit trükközik az időszerkezettel, a Viszkis „pályafutásának” bemutatását meg-megszakítja Ambrus romániai gyerekkorának bemutatásával, majd a rendőri kihallgatás jeleneteivel, hogy eljusson végül a nagy szökésig, ami olyan parádésra sikerült, hogy még a Discovery Channel műsorába is bekerült. Ambrus Attiláról persze mindenki tud, tudjuk, hogy végül elfogták, azt is, hogy egyszer sikerült lelépnie a Gyorskocsi utcából, majd újra elfogták, és azzal is tisztában van az egész ország, hogy büntetését letöltve tisztességes keramikusként keresi kenyerét. Mégis végigizguljuk az egész filmet, mert olyan profin van összerakva.
Nem mondom, hogy a gyerekkori részekből ne lehetett volna még nyesegetni – az első verzió három órás volt, tehát elég sok minden került ki végül - vagy, hogy a kihallgatások és a nyomozó moralizálása nem lassítják le időnként túlságosan is a tempót. Ami a legfontosabb, a bankrablásokig vezető út, maguk a rablások, a menekülés, majd a szökés mind parádés. Én még akkor is szkeptikus voltam az Ambrust alakító Szalay Bencével szemben, amikor kint jártunk a forgatáson, túl kedvesnek, túl értelmiséginek tűnt, de abszolút hitelesen hozza a karaktert, és ami a legfontosabb, végig feszül az energiától, és ez viszi végig el a filmet. Szalay nagyon jó, nem játssza túl a figurát, érti, hogy elsősorban a testét kell használnia, nem a mimikát.
Ő az abszolút főszereplő, ahogy az várható is volt, a szerelmi szál szinte mellékessé vált, Móga Piroska az egyébként három különböző barátnőből összegyúrt szerető alakjában különösebben sokat nem is tud eljátszani. Meglepő módon a nyomozót alakító Schneider Zoltán az, akit Antal a Viszkissel majdnem egyenrangú szereplőnek tett meg, nyilván egyfajta meccsnek állítva be kettejük párharcát. A harmadik főszereplő persze maga az akció. Merthogy magyar filmben ilyet nem nagyon látni. Az persze vicces – és nem tudom, hogy direkt az-e, de gondolom, igen -, amikor a mopedes rablót egy kövér postás veszi üldözőbe szintén motoron, ám előtte hosszan farkasszemet néznek -, a többi viszont hibátlan. Nekem a szökés volt a csúcs, de ki-ki válaszon magának, van miből.
És itt nem csak arról van szó, hogy nagyokat ugranak és gyorsan futnak, hanem arról, hogy sikerül éreztetni, milyen feszültséggel és izgalommal jár felkészülni a rablásra, belépni a bankba, majd akcióba lendülni – adott esetben nehézségbe ütközni. Ilyet kevesen tudnak, és nyilván iszonyú sokat számítanak Antal Hollywoodban eltöltött évei – és rengeteget segített a jókora költségvetés is -, amihez Szatmári Péter (Kincsem, Liza, a rókatündér) operatőri munkája és Yonderboi nagyszerű filmzenéje is hozzájön. És az is kiderül, hogy a Viszkis eredetileg nem is whiskyt ivott rablás előtt – merthogy erdélyi faszagyerek ne whiskyt igyon, ahogy azt az érvekből kifogyott nyomozó keserűen meg is jegyzi.
Értékelés: 8/10
