Ha a mozitrailerekre is ugyanolyan szabályok vonatkoznának, mint a gyógyszerreklámokra, akkor az életrajzi filmek előzeteseinek végén apró betűvel azt kellene feltüntetni, hogy ki a megrendelő, és milyen kapcsolatban áll az alannyal. Ha rokonról vagy egykori kollégáról, bajtársról van szó, netán magáról a főszereplőről, akkor a néző máris jobban tudja menedzselni az elvárásait.

A Bob Marley: One Love esetében a legendás zenész feleségét, Rita Marley-t, és egyik fiát, Ziggyt, illetve lányát, Cedellát találhatjuk meg a stáblistán mint producereket, és a film ennek megfelelően tökéletesen alkalmas is arra, hogy szobrot állítson a 20. század egyik legkülönlegesebb zenei egyéniségének.  

7 dolog, amit talán nem tudtál Bob Marley-ról

A reggae zene koronázatlan királya február 6-án lenne 77 éves. Íme néhány érdekes infó róla születésnapja alkalmából.

A tények

A Terence Winter (Maffiózók, A Wall Street farkasa) és Frank E. Flowers (Menedék, Metro Manila) által jegyzett forgatókönyv szerencsére nem követi el ugyanazt a hibát, mint a Queen tagjai által producerált Bohém rapszódia, és meg sem próbálja a jamaicai énekes teljes életét elmesélni a bölcsőtől a sírig. Nem mintha a neki adatott 36 év bármelyik periódusa ingerszegény lenne, épp ellenkezőleg, de a teljes képet aligha lehetne felrajzolni egyetlen egész estés filmben. Reinaldo Marcus Green rendező (Richard király) és alkotótársai ehelyett 1976-ban veszik fel a fonalat, amikor Marley Jamaicában már nemzeti kincsnek számít, de a világsztárság még messze van. Ebben az időben vált politikai tényezővé is az énekes, amikor nagyszabású békekoncertet hirdetett, tiltakozva az ellen, hogy a két nagy párt marakodása a polgárháború küszöbére sodorta az országot. 1976. december 3-án, két nappal a koncert előtt fegyveresek támadtak az otthonára, megsebesítve őt, a feleségét, és a menedzserét, Don Taylort is.

A Bob Marley: One Love nem boncolgatja a merénylet bonyolult politikai hátterét, aki csak a filmből tájékozódik, annak fogalma sem lehet róla, milyen elméletek keringtek a támadókról – az egyik verzió szerint akár még a CIA is lehetett a felbujtó, az amerikaiak ugyanis a jobboldali ellenzéki JLP-t támogatták a Kubával szoros kapcsolatot ápoló szocialista kormánnyal szemben, így ők nem a status quo fenntartásában voltak érdekeltek. Konteózás helyett a film Marley kétségtelenül bátor kiállására koncentrál, a zenész ugyanis két nappal a támadás után csak azért is színpadra állt 80 ezer ember előtt, és zenekarában, a The Wailersben ott énekelt a felesége, Rita is, aki a rasztahaja miatt élte túl a fejlövést. A One Love ezen a ponton azt sugallja, hogy a merénylet annyira megrázta Marley-t, hogy be sem tudta fejezni a koncertet, de valójában lement a teljes 90 perc. Az énekes nem sokkal később azonban tényleg Angliába emigrált az erőszak elől, ahol a Wailersszel rögzítette karrierje legmeghatározóbb albumát, az Exodust.

Annak ellenére, hogy a film mindössze két év eseményeit zanzásítja, az alkotók nem mondtak le arról sem, hogy a zenész teljes portréját megrajzolják. Rövid, álomszerű flashbackek villannak fel a gyerekkorából, látjuk az első találkozását a zenével, azt, ahogy megismerkedik a leendő feleségével, és keresi a helyét a raszta mozgalomban. A zenei biopic-ek kötelező jelenetei sem maradnak el – lásd pl. a Bohém rapszódia vagy a Rocketman vonatkozó képsorait –, megmutatja a film azt is, miből inspirálódtak, miként születtek meg a leghíresebb dalok, köztük a One Love, és hogyan akadékoskodtak a pénzhajhász producerek.

Ha azt állítjuk Bob Marley-ról, hogy különleges, összetéveszthetetlen egyéniség volt, azzal még keveset mondunk, sajátos beszédstílusa, öltözködése és mozgása annyira ikonikussá vált, hogy nehéz a karikatúrává válás veszélye nélkül megformálni. A brit Kingsley Ben-Adir-nek mégis sikerült ez a mutatvány, nemcsak hogy teljesen eltűnik a szerepben, de alakításának hála egy sokkal árnyaltabb Marley-t látunk annál, mint amilyen a forgatókönyv lapjain szerepelhetett, és ugyanez a Ritát megformáló Lashana Lynch játékáról is elmondható. Szükség is van arra, hogy érzékeltessék ezeket a mélységeket, mert az írók és a producerek megpróbálják mindenhol elsimítani az ellentmondásokat, és a narratívájukhoz hajlítani a valóságot. Így csak rejtett utalásokat kapunk arra, hogy Marley fűvel-fával megcsalta a feleségét – a hős szerelmes főhős úgy tűnik tetszetősebb kép –, ahogy a menedzserével, Don Taylorral való konfliktusa sem eszkalálódik el annyira, mint a valóságban.

Elég korán elhangzik a filmben a zenész ars poeticája, miszerint a zene és az üzenet elválaszthatatlan, és ez lehetett az alkotók mottója is. Ők nem egy ellentmondásokkal teli, hús-vér figuráról akartak mesélni, hanem arról a legendáról, aki – mint a Scorsese-féle Krisztus utolsó megkísértése főszereplője – egy rövid időre letér a neki kijelölt útról, ám végül mégis visszatalál a hazájába, hogy küldetését beteljesítve vállalja a békemessiási feladatot, mint Martin Luther King rasztaverziója.

Ha másra nem is, a kultusz ápolására így pont megfelelő a One Love.