Fatih Akin új filmje egy valódi sorozatgyilkosság történetét dolgozza fel, és őszintén szólva a filmbeli Fritz Honkánál gusztustalanabb embert még nem láttam ezen a világon.
Csak tisztázásképpen, én kijöttem Az Arany Kesztyű sajtóvetítéséről, nagyjából a játékidő feléig bírtam, szóval nevezzük ezt egy félkritikának, a végén pontszám nélkül. Nem szoktam filmről kijönni, ha mégis, akkor azt azért teszem, mert halálosan untat a történet, itt azonban valami egész másról volt szó: nem bírtam gyomorral. Meg aggyal. Meg, és tudom, hogy ez fellengzősen hangzik, jó ízléssel. Mert van olyan, hogy végignézek egy rossz filmet, aztán megírom, hogy miért volt rossz, de ez nem egy rossz film, már ami a szerkezetét, hatásmechanizmusát, ábrázolásmódját illeti – csak képtelenség végignézni, legalábbis nekem az volt.
A megtörtént eseményeket feldolgozó, Heintz Strunk azonos című bestsellere alapján készült film erősen nyit, mellbevágóan. Hősünk, a visszataszító külsejű és belsejű Fritz Honka egy középkorú nő, első áldozata holttestétől akar megszabadulni. Ügyetlenül, mert azon túl, hogy egy perverz gyilkos és romlott ember, Honka egy országos nagy lúzer is, és tulajdonképpen ez a történet alapállítása. Először megpróbálja a testet egy nagy szemeteszsákba csomagolni, de akármit is csinál, az félig kilóg. Nem baj, jó lesz így is, majd megpróbálja levonszolni a hullát, de akkora zajt csap a lépcsőházban, hogy azzal felébreszt mindenkit, ami eddig a maga groteszk módján vicces. Nincs mit csinálni, fel kell darabolni a megboldogultat, kezdve a fejjel. Elő is kerül a fűrész, és bár a kamera pozíciója megkímél minket a konkrét művelettől – az ajtó kitakarja magát a fejet -, végig kell néznünk az egészet. Pedig nem szeretnénk, és ez csak az első öt-hat perc!
Hamburgban járunk az 1970-es évek elején, az NSZK nem sokkal néz ki fényesebben, mint az NDK. Ebben a közegben játszódtak Rainer Werner Fassbinder filmjei is annak idején, az ő karakterei sem voltak kevésbé mosdatlanok, és Fatih Akin rendező sokszor idéz is tőle, például Fassbinder egyik állandó színésze, Hark Bohm szerepeltetésével. Csakhogy Fassbindert érdekelte hősei sorsa, honnan hová tartanak, miért olyanok, amilyenek, Akint szemmel láthatólag csak az érdekli, amit csinálnak. Honka hajléktalan alkoholista roncsokat, elhasznált prostikat szed össze, rendszerint a címbéli Arany Kesztyű bárban, majd hurcol fel a lakására, akiknek már majdnem mindegy, mit csinálnak velük, ha kapnak egy pohár piát, akikért senki nem aggódik – és már az gyomorforgató, ahogy beszélnek velük. Itt minden és mindenki gyomorforgató a legapróbb korhű részletig a mocskos poharaktól az elhordott ruhákon át a pornóújságokból kivágott kifakult képekig. És persze ott van a Honkát játszó Jonas Dassler is.
Ő A néma forradalom című nemrég vetített film egyik jóképű, bár kissé eszelős tekintető lázadó diákját alakította, itt pedig az anyja se ismerne rá, inkább lefújná gázsrayvel, majd ráhívná a rendőröket. Rákerestem, az igazi Honka sem volt egy bizalomgerjesztő ember, egy korábbi balesetétől eltorzult az orra, többek között, de Dasslert annyira gusztustalanra vették, hogy az már egy perc után is nyomasztó. A nézése, a járása. Az borzasztó. Nincs egy olyan pillanat, hogy ne egy nyálcsorgató baromként látnánk a vizenyős tekintetével, és pont ettől olyan borzasztó, ahogy a nála is nyomorúságosabb lényekkel bánik. Tudom, a valódi sorozatgyilkosságok története mindig izgató a nézőknek, nyilván sokan lesznek, akik megnézik, sőt, végignézik a filmet, kíváncsi vagyok, ők hogyan értékelik majd.
