1. Andalúziai kutya (1929)

Luis Bunuel rendező a biztonság kedvéért kövekkel a zsebében ment el az Andalúziai kutya premierjére, hogy legyen mivel védekeznie, ha a közönség rátámad. A szürrelizmus meghatározó alakja szándékosan akarta felheccelni legendássá vált rövidfilmjével a burzsoá értelmiséget, nekik viszont eléggé tetszett a szemgolyóvagdosás, és az emberi kézből ömlő hangyákkal sem volt bajuk. 

A későbbi vetítések során azonban már kiderült, hogy bőven akadnak olyanok, akik gyűlölik a filmet: nagyjából ötvenszer nyomták fel az azt vetítő mozikat a rendőrségen, Bunuelt pedig évekig zaklatták és fenyegették miatta. Persze 1929 óta számtalanszor kiderült, hogy nem a rendező, valamint Salvador Dalí társíró volt a hülye, hanem mindenki más.

2. 2001: Űrodüsszeia (1968)

Stanley Kubrick meghatározó sci-fije annyira nem jött be elsőre a közönségnek, hogy csak az újbóli mozis bemutatók és a kölcsönzések által hozta vissza a beléfektetett pénzt. A kritikusok és a szakma sem nagyon tudott mit kezdeni a filmmel. Az egyik első vetítésről 250 ember sétált ki, Rock Hudson filmsztár pedig úgy kommentelte az alkotást, hogy „mégis mi ez a szar?” Aztán mekkora klasszikus lett belőle.

Érdekes adalék, hogy az Űrodüsszeia kanonizálódásában szerepet játszott a marihuána is. Az első – nem túl népszerű – vetítés után ugyanis egyre többen ültek be úgy a filmre, hogy közben „vicces cigarettát” szívtak. San Franciscóban egy sátorcövekként beállt nézőre akkora hatást gyakorolt a mozi, hogy szó szerint keresztülrohant a vetítővásznon, miközben azt üvöltötte, hogy „EZ ITT ISTEN!” A készítők a jelenségre rá is játszottak azzal, hogy új posztert készítettek a filmnek a következő szlogennel: „a legnagyobb trip”. A többi pedig történelem.

3. Mechanikus narancs (1971)

Muszáj lesz egy ilyen listán többször is leírni Stanley Kubrick nevét, hiszen a hírhedten vaskalapos rendező karrierje nagy része során bőven saját kora előtt járt. Így volt ez a Mechanikus narancs esetében, amely se az eredeti regényt író Anthony Burgesst, se olyan neves, meghatározó kritikusokat sem nyűgözött le, mint Stanley Kauffmann, Pauline Kael, vagy Roger Ebert.

A filmet titulálták „ideológiai katyvasznak”, valamint „pornónak” is, illetve gyakoriak voltak az olyan jelzők, mint az „undorító”, „elbizakodott”, vagy az „inkoherens”. A Mechanikus narancs végül mégis egy ikonikus, óriási hatású filmként végezte, többek között Malcolm McDowell ördögi alakításának, illetve Kubrick jéghideg, kegyetlen humorának köszönhetően, ami még ma is úgy mar, mint a xenomorphok vére. Emellett az extrém erőszakábrázolás is pont olyan sokkoló 2025-ben, mint több fél évszázada volt.

4. Szárnyas fejvadász (1982)

Ridley Scott cyberpunk sci-fije nagyon nyögvenyelősen tudott csak klasszikussá válni: ugye, ha tényleg annyira remek film lenne, akkor nem kellett volna az évek során egészen pontosan hét különböző változatban újravágni. A most-már-tényleg végső rendezői verziót lehet talán a legmagabiztosabban versenyértékűnek tekinteni, és mások figyelmébe ajánlani. De milyen nehéz volt eljutni eddig…

Szinte követhetetlen, hogy pontosan mikor, melyik verzió ment melyik ország mozijaiban a nyolcvanas években, illetve hogy melyiket mennyire gyűlölte Scott, valamint Harrison Ford. Abban talán megegyezhetünk, hogy a narrációt is tartalmazó változat volt a legalávalóbb, amellyel a stúdió sikeresen kiszívta az életet és a feszültséget a filmből. A közönség nem rohant a vetítésekre, a kritikusok nagy része értetlenkedett, szerencsére azonban végül bekerült a filmtörténet pantheonjába Rick Deckard egzisztencialista nyomozgatása, amely azóta számtalan filmest inspirált. A scifi-noir hagyatékának pedig jót tett az is, hogy Denis Villeneuve 2017-ben remek folytatást gründolt hozzá. Röviden összefoglalva: az első Szárnyas fejvadász a fontosabb film, a második viszont a jobb film.

5. Csillagközi invázió (1997)

Paul Verhooven holland rendező olyan okos és zseniális viccet sütött el 1997-es sci-fijével, hogy a butus kritikusoknak és a butus közönségnek is évtizedekre volt szüksége arra, hogy leessen a poén. 1997-ben általában agyatlan, értéktelen szemétnek vagy konkrétan fasiszta propagandának vélték a filmet, amely valójában egy metsző szatírának készült az amerikai (és mindenféle) imperializmus, valamint az idegengyűlölet kifigurázására.

Később viszont sorra jelentek meg az újraértékelő elemzések, illetve a kultuszfilmek rajongóinak körében közönségre is lelt a film: nem túlzás „minden idők egyik legfélreértettebb” alkotásának nevezni, ahogy az Atlantic tette azt 2013-ban. Szerintük 1997-ben azért volt nehéz megérteni a viccet, mert ekkor az amerikai gazdaság, valamint politikai berendezkedés épp diadalmenetet járt – amely azonban később krízisek sorozatába csapott át. Egy instabilabb, hevesebb vitákat generáló politikai környezetben pedig már sokkal könnyebb meglátni a Csillagközi invázióban, hogy valójában mit is gondol az egyenruhásokról, a fegyverekről, valamint a bogarakról.

6. Harcosok klubja (1999)

Sokaknak a Mechanikus narancsot, és az azt ért kritikákat juttatta eszébe a Harcosok klubja. Edward Norton és Brad Pitt kvázi-monodrámáját azért szidták sokan és hangosan, mert az erőszak és a céltalan macsóskodás kritikátlan tömjénezésének vélték. Persze lehet, hogy a film ideológiailag szembehelyezkedik ezekkel a magatartásformákkal, David Fincher viszont olyan látható élvezettel, vizuális bravúrral tálalta azokat, hogy nem tudnak nem vonzóak lenni. Az erkölcscsőszködő kritikusoknak részben igazuk lett: mára már szinte külön szakirodalom foglalkozik azzal, hogyan épült be a Harcosok klubja az incelkultúra nőgyűlölő kánonjába.

Mennyire választható el a film hagyatékának ijesztő része attól, hogy az incelekkel párhuzamosan azért a normális emberek körében is kultuszfilmmé tudott válni? A kérdés nehéz, de ha egy dolgot már mindenképp megtanultunk a filmtörténetből, az az, hogy a komoly, évtizedes vitákat generáló alkotások nagyon nehezen merülnek feledésbe. 

7. The Room (2003)

A The Room nem azért vált alapművé, mert bemutatása óta eltelt időben valamikor rájöttünk volna, hogy igazából jó. A The Room sosem volt és sosem lesz jó, de épp ez a lényeg: Tommy Wiseau legendásan ergya alkotása a rossz film ideáljának időtlen, vegytiszta megtestesülése. A másfél órás játékidő minden egyes percére jut egy borzalmas rendezői döntés vagy szarvashiba, az alkotói szándék nagyjából értelmezhetetlen, a színészek azt se tudják, hol vannak. Eszméletlen.

Máig akadnak rejtélyek azzal kapcsolatban, hogy a titokzatosan meggazdagodott Wiseau miből és hogyan érte el azt, hogy egyáltalán elkészülhessen, és bemutassák ezt a fényes rakás fost. Végülis ez sikernek tekinthető, hiszen egy roppant vonzó végterméket tett le az asztalra: a film hibáinak végiggúnyolása ugyanis roppantul szórakoztató, paradox módon nagyszerű moziélmény. Erre pedig az elmúlt két évtizedben annyian jöttek rá, hogy a The Room megkerülhetetlen alapfilmmé vált.