Kinszki Imre a magyar fotográfia felfedezésre és elismerésre váró tehetsége. Míg a külföldi szakirodalom Brassaival, Kertésszel és Moholy-Naggyal párhuzamosan emlékezik meg róla és a holokauszt miatt torzóban maradt életművére, itthon majdnem ismeretlen. Az asszimilált zsidó értelmiségi családból származó Kinszki pályáját a numerus clausus kettétörte, sokoldalú tehetségét azonban a két világháború közötti amatőr fényképezés szervezőjeként és aktív közreműködőjeként sikerrel kamatoztatta. Kezdetben gyermekeit, családját, környezetét és szűkebb pátriáját, Zuglót fényképezte. Kinszki újítása nem témaválasztásában rejlik, hanem abban az új szemléletű sajátos formanyelvben, ahogyan tárgyfotóit, utca- és életképeit megkomponálta, ahogyan a fény-árnyék viszonyokat kezelte, különös tekintettel a teljesen újszerű és formabontó "felülnézeti" optikára. Fotográfiáit, valamint fotótechnikai és természetfotózással kapcsolatos cikkeit az 1930-as évek elejétől közli a szaksajtó, rendszeres munkatársa a Vasárnapi Újságnak, a Búvárnak, de időnként a National Geographicban és az American Photographyben is publikál. Alapító tagja a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának és szervezője a pesti Vigadóban 1937-ben megrendezett, a fotográfia 100 éves történetét bemutató sikeres Daguerre-kiállításnak.