Széttörve

A mentális megosztottságot eredményező disszociatív identitászavar valóban létező betegség, amiről keveset tudunk, de M. Night Shyamalant nyilván nem a jelenség orvostudományi része érdekelte, hanem annak titokzatos és ijesztő oldala. Ami nem mellesleg köthető a szuperhősök, de akár a horror világához is, és mivel eltelt 6 hónap a bemutató óta, elárulhatjuk, hogy a film tulajdonképpen a 2000-es A sebezhetetlen folytatása – bizonyos szempontból. Ez azt is jelenti, hogy megannyi félresikerült, sőt, gyenge próbálkozás után az egykor csodagyereknek kikiáltott rendező visszatért igazi formájához és egy rendkívül izgalmas és eredeti darabot tett le az asztalra, ráadásul nem is egy méregdrága szuperprodukció formájában. A Széttörve ötletfilm, ami ügyesen használja fel az emberrablós zsáner kliséit és fordulatait, amihez persze kellett egy olyan főszereplő is, mint James McAvoy, aki képes akár 24 különböző személyiséget is lejátszani – és még utána is meglepni a nézőt.

A régi város

Vannak filmek, amelyek furcsa módon attól működnek, mert mindenki nyomorúságos bennük. Csak ritkán jó az ilyet nézni, mert nem azért járunk moziba, hogy mások szenvedését nézzük, inkább izgulni akarunk egy szuperhős miatt vagy jót röhögni, de nagy néha mégis megfoghat egy ilyen film. Kenneth Lonergan drámáját könnybe és szenvedésbe áztatták, eltették egy évre, hogy mindezt beszívja, majd megforgatták saját kínjában, és még egy kicsit hagyták főni a saját szomorúságában, mégis remekmű lett belőle. A családi fészekbe hazatérő Casey Affleck számára szinte minden jelenet újabb sebeket szakít fel – és nem véletlenül kapott a színész Oscart az alakításért, ahogy Lonergan sem puszta jófejségből kapott díjat a forgatókönyvért.

Logan - Farkas

Szokás emlegetni, hogy Hulkot és Pókembert is háromszor cserélték le, miközben Hugh Jackman összesen 9 filmben volt Wolverine – aki ugyebár a Rozsomák, nem Farkas -, és ez azért nem semmi. Ha valakit úgy teremtett meg az istenke, hogy csak egy barkót kellett növesztenie a szerephez és már kész is volt a szuperhős, azt nekünk, nézőknek is értékelnünk kell, és Jackman méltó módon mondott búcsút a mindenki által hőn szeretett karakternek. James Mangold rendező tulajdonképpen westernben énekelte meg Logan távozását, ami egyben Patrick Stewart búcsúja is Xavier professzorként, ám szó sincs lassú, mélabús darabról. A Logan 18-as korhatárkarikája nem vicc, a magát már nehezen gyógyító Rozsomák nem adja olcsón az irháját és itt bizony csúnyán felbosszantják, amikor a gondjaira bízott kislány, a szintén mutáns X-23 életére törnek – aki egyébként nagyon vagány mutáns!

Kong: Koponya-sziget

Hát valahogy így kell szörnyfilmet csinálni, és bármennyire ódzkodunk a reboot fogalmától így kell újraindítani egy filmes legendát. Ami a nagyágyú Peter Jacksonnak nem sikerült majd’ tíz éve, azt az eddig mindössze egy nagyjátékfilmet maga mögött tudó Jordan Vogt-Roberts simán megcsinálta most: egy fantasztikus, mégis valóságosnak tűnő világot alkotott meg King Kong szülőhelyén, a Koponya-szigeten, majd egy rakás katonát, tudóst és csodabogarat küldött oda, hogy próbálják meg túlélni a megannyi veszélyt. És mindezt az 1970-es évekbe, a vietnámi háború végóráira időzítette, hogy kicsit nyúlhasson az Apokalipszis most!-ból – és rendezőnk nagyon jól tud jó dolgokat lenyúlni, és két tucatnyi fantasztikus színész segített neki, hogy eladja a műsort ebben a tömény kalandban, ami az év eddigi legizgalmasabb – és furcsa módon leginkább alulértékelt darabja.

Testről és Lélekről

Íme, az év eddigi legjobb magyar filmje, ami egyben a játékfilmet vagy ezer éve nem jegyző Enyedi Ildikó nagy rendezői visszatérése. Az egészen különleges hangulatú film egy egészen különleges és bizarr dilemmát vet fel: mi van akkor, ha akaratunkon kívül szerelmesek leszünk valakibe, akivel álmainkban képesek vagyunk megélni a legtökéletesebb harmóniát, ám ébren szinte semmi közöset nem találunk egymásban? A kezdő Borbély Alexandra és a színházi dramaturgként ismert – tehát kora ellenére színészként szintén kezdő - Morcsányi Géza tökéletesen formálja meg ezt a dilemmát, amelyben két, különböző okokból, de érzelmileg egyformán analfabéta ember kerülgeti egymást. Közhelyek nélkül is rendkívül hatásos, érzékeny és nagyon szép darab.

Némaság

Martin Scorsese korunk egyik legjobb, ha nem a legjobb rendezője, akitől minden megveszünk. A Némaság, amelynek tervét évtizedek óta dédelgette, nem tartozik legkiemelkedőbb munkái közé, ám nagyszabású, rendkívül látványos és elképesztő műgonddal készült darabról van szó, amelynek sikerül megidéznie Hollywood legnagyobb eposzait – miközben tulajdonképpen nagyon kevés köze van Hollywoodhoz. A XVII. századi Japánban járunk ugyanis, a nagy keresztényüldözések idején, és ide érkezik titokban két portugál, hogy megkeressék egykori mentorukat, akiről az a hír járja, hogy kínzás hatására megtagadta hitét. Hamarosan az ő hitüket is próbára teszi a bujkálás, mások szenvedése és végül a kínzások, Andrew Garfield és Adam Driver pedig rendkívüli átéléssel adják vissza a megpróbáltatásokat. Ám ez a japán mellékszereplők filmje, a csendben tűrő, megalázott parasztoké, akik teljes bizalommal tekintenek a nagyon is ingatag jövevényekre, és ez a Némaság igazi érdeme.

Bébi úr

Kétszer is „muszáj” volt megnéznem Tom McGrath egészestés animációs filmjét, és bizton állíthatom, nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak, aki jobb rajzfilmet akar összehozni 2017-ben. A Gru 3-nak és a Verdák 3-nak mindeneste a közelébe sem sikerült érnie az öltönyös kisbabának, aki olyan, mint az Így jártam anyátokkal Barney Stinsonja miniméretben – menő, gátlástalan, céltudatos és valahogy mégis szimpatikus. Ő kezdetben a sokáig egykeként élő kis Tim mumusa majd kelletlen szövetségese, végül hű fegyvertársa, és a történet van olyan cseles, hogy csak a legvégén derül ki, miről is szól az egész, a testvérek közötti folyamatos harcról, csetepatékról és persze szeretetről, és persze mindez remekül is néz ki. A címbéli Bébi úr pedig nagyszerű fazon!  

Tűnj el!

És íme az év horrorja, és mint ilyen, meglepően eredeti és meghökkentően vicces darab, amelynek alaptémája a liberális rasszizmus. Igen, furcsa szókapcsolat, gyakorlatilag azt a túlkompenzálás takarja, amit jól nevelt fehérbőrú amerikai polgárok művelnek, ha színesbőrű polgártársaikkal találkoznak. Erre épít az Amerikában főként komikusként ismert Jordan Peele, aki egy fekete srácot „dob be” egy rakás déli úriember közé. Hősünket fehér barátnője mutatja be vidéki szüleinek egy hosszú hétvégén, és már pár óra után kezdi azt érezni, hogy itt túl rendes és túl kimért mindenki, és az igazi para akkor kezdődik, amikor a reménybeli anyós felajánlja, hipnózis segítségével megszabadítja a dohányzás káros szenvedélyétől.

Wonder Woman

Lehet, hogy pár év múlva a Wonder Woman tök jelentéktelen darabnak fog tűnni, lehet, hogy visszatekintve a Csodanő története bárgyúnak hat majd, és ha nagyon megkapargatjuk a felszínt, már most találunk egy csomó logikátlanságot és hibát is, de ez végre egy igazi szuperhősfilm. Szemben a szisztematikusan és nagyon tudatosan építkező Marvellel, a rivális DC Comics eddig képtelen volt megtalálni a megfelelő tónust és hangsúlyt, munkáik elvesztek a sötét borongásban, túl komolyan vették magukat. Ez változott most meg, és bár a film sokban emlékeztet mind az Amerika kapitányra, mind a Hellboyra, saját hangja és karaktere is van, elsősorban Gal Gadotnak köszönhetően. Az egykori izraeli szépségkirálynőben minden megvan, ami ehhez kell, egyfajta földöntúli szépség, ami nagyszerű fizikum, naivitás és keménység és még egy kis humor is!

Nyomd, bébi, nyomd

Baby csak külsőre olyan, mint egy átlagos tinisrác. Kezdjük ott, hogy folyamatosan szól a zene a fejében, és nemcsak azért, mert mindig zenét hallgat és gyárt is, hanem azért, mert mindent zenére csinál. Ansel Elgort, aki rendkívül kellemes meglepetés, ezt tökéletesen hozza. Zenére sétál, vezeti a bakrablásnál használt menekülőautót és zenére csajozik is, és ez adja meg a filmnek a szükséges pluszt. Az angol Edgar Wright (Haláli hullák hajnala) első amerikai filmjében mindez nem csak tökéletesen megkomponálta, hanem elképesztően stílusosra is vette, olyan dumákat rittyentve köré, hogy csak na, amit vagy Jamie Foxx vagy Jon Hamm szállít, és egyik őrültebb, mint a másik. Menőségből jeles!