1. Cannibal Holocaust (1980)

A hetvenes-nyolcvanas évek olasz filmgyártása az egészségesnél némileg magasabb számú extrémen trancsírozós kannibálfilmet termelt ki. Viszont így már a matematikai esélye is bőven megvolt annak, hogy legalább egy akad majd köztük, amire érdemes emlékezni. Az, hogy ez véletlenül a Cannibal Holocaust lett, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy még egy ‘80-ban készült olasz kannibálfilmhez képest is kemény lett: Ruggero Deodato rendezőnek végül a bíróságon kellett bebizonyítania, hogy valójában nem gyilkolta meg színészeit a forgatáson. Az áldokumentumfilmes vérengzés, amivel sikeresen keltette a pánikot Deodato, később a Blair Witch Projecttel vált világhírűvé, később pedig számtalan más utánzat által agyonhasználttá. De itt kezdődött az egész: a Cannibal Holocaust egy undorító horrorpornó, ám sajnos egy megkerülhetetlen klasszikus is.

2. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1985)

Ha a korhatárbesorolások hibbant világával ismerkednénk, nem lehet szó nélkül elmenni A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című, erősen 18-as mestermű mellett. A film kisebb botrányt váltott ki azzal amerikai premierje környékén, hogy az ottani korhatár-besoroló bizottság, az MPAA milyen dicstelenül megszívatta a készítőket. A forgalmazó Miramaxnak ugyanis azt az ultimátumot adták, hogy a szigorúan felnőtteknek szóló filmet vagy besorolás nélkül, tehát csak felnőtteknek szólóan, dicstelenül korlátozott marketinggel mutathatják be az országban, vagy X-es korhatár-besorolással, amelyet eddigre a közönség automatikusan a pornófilmekkel köt össze.

A korszakos mestermű látványosan unfair elgáncsolására, és a hatóság szükségtelen gengszterkedésére adott negatív reakciók is közrejátszhattak abban, hogy hamarosan viszont összeszedte magát az MPAA. 1990-ben új korhatár-kategóriát vezettek be, az NC-17-et, amellyel pontosan az olyan filmek jártak jól, mint Peter Greenaway politikai-pszichológiai művészkínzókamrája. Azok, amelyek túl durvák még a keményebb, felnőtteknek szóló gyilkolós-horroros R-besoroláshoz, viszont a pornóval a pofátlanság netovábbja lenne egy kalap alá venni őket.

3. A légy (1986)

David Cronenberg és Jeff Goldblum klasszikus testhorrorjáról már csak azért is érdemes időről időre megemlékezni, mert gyomorforgató, elképesztően hatásos effektjei egy másodpercet sem öregedtek az elmúlt negyven évben. Emellett szinte hab a tortán, hogy amúgy is egy brutálisan erős tragédiát mutat be az emberből léggyé változó tudós első blikkre teljesen debil története. Nemcsak a karakterekért fáj a szívünk, hanem a horror testről és lélekről szóló mélyebb témafelvetéseit is ugyanúgy át tudjuk élni manapság, mint amikor pár évtizede hányásközeli állapotban kóvályogtunk ki a moziból.

4. Született gyilkosok (1994)

Nehéz lenne megírni egy ilyen listát anélkül, hogy már csak tisztességből meg ne emlékeznénk a korhatáros krimik sorozatgyilkosos alműfajáról, amelynek keretein belül az évtizedek során ugyanúgy kaptunk unalmas szennyet, mint meghatározó alapfilmeket. Veregessük vállon a két mainstream klasszikust, A bárányok hallgatnak-ot, valamint a Hetediket, biccentsük tisztes távolból Henry felé, aztán egyezzünk ki abban, hogy mégis a Született gyilkosok a kategória csúcsa. Oliver Stone filmjét nagyjából a forgatókönyvíró Quentin Tarantinón kívül nagyjából senki sem utálja, annak ellenére, hogy nem kifejezetten közönségbarát alkotásról van szó. A vizuális ötletek, Woody Harrelson és Juliette Lewis alakításai, valamint merész témafelvetések azonban némileg beteg módon egy olyan környezetet teremtenek a filmben, amelyben nem taszító, hanem kifejezetten vonzó az erőszak. Már egy pontig.

5. Trainspotting (1996)

A heroinfüggőség egy dolog, de a korhatár-besorolások történelmében még nem találtak ki olyan vastag és olyan piros karikát, amely kellően felkészíthetné a Trainspottingot életében először megnézőt arra a pár snittre, amelyben olyan állapotban lát egy kisbabát, amilyen állapotban még az időben visszautazva a kisbaba Hitlert sem szívesen látná. Folyt már több vér a filmvásznon, láttunk már gusztustalanabb részletességgel megalkotott holttesteket is, ám olyat nem, amelyet ilyen nehéz lett kitörölni az emlékezetünkből. Nem akarok túl drasztikusan fogalmazni, de akinek nem okozott élethosszig tartó traumát a kisbabás jelenet a Trainspottingból, annak egész egyszerűen nincsen lelke.

6. Boogie Nights (1997)

Paul Thomas Anderson második filmjével szerzett nevet magának: van mit megköszönnie annak a gigantikus műpénisznek, amelyet Mark Wahlberg viselt a filmben, és amely a mai napig a színész házában porosodik. (Illetve reméljük, hogy porosodik, és hogy annyira gyakran azért nincs igénybe véve.) A Boogie Nights azonban még azelőtt is rászolgál a 18-as karikára, mielőtt a végén megcsodálhatnánk A Hímtagot. A 70-es-80-as évek pornóiparában játszódó filmben nagyjából minden van, ami valójában volt a 70-es-80-as évek pornóiparában is. Igaz, egy kicsit művészibben, de na.

7. Battle Royale (2000)

Többek között Az éhezők viadala, a Squid Game, valamint még a Kill Bill is létjogosultságának legalábbis egy részét Kinji Fukasaku faék egyszerűségű, de veszettül szórakoztató és elgondolkodtató gyilkoldájának köszönheti, amelyben egy csapat japán középiskolás öldökli egymást a versenyszellem jegyében. A Battle Royale kultuszfilmstátuszának még Takeshi Kitano felejthetetlenül fenyegető alakítása sem ártott, 25 évvel később pedig már bátran leírhatjuk róla, hogy alapfilm. 

8. Ichi, a gyilkos (2001)

Szokás olyasmit írni-mondani egy-egy jobban sikerült szuperhősfilmről, hogy „ez pont olyan, mintha maga a képregény elevenedett volna meg”. Ez az állítás a filmtörténetben talán egyik művére sem igaz annyira, mint az Ichi, a gyilkosra. Amely igen, technikailag egy szuperhősfilm, mégis a lehető legtávolabb van a Marvel és a DC eresztéseitől. Az Ichi egy szemtelenül túltolt, erőszakos, teljesen elmebeteg két órát nyújt a bátor nézők számára azzal, hogy szavakkal leírhatatlan kegyetlenségek sorozatát viszi filmre álomlogikába hajló csapongással. Mégis hogy a francba lett alapfilm? Úgy, hogy Takashi Miike alkotása a stílus tartalom és logika feletti győzelmének meghatározó, megkerülhetetlen demonstrációja.

9. Álmodozók (2003)

Az Álmodozók akkor is évtizede egyik legjobb filmje lenne, ha nem Bernardo Bertolucci kései, Eva Green korai remekművéről lenne szó. A sztori a három legfontosabb dologról szól az életben: a történelemről, a szexről és a filmekről. Legerősebb fegyvere a kendőzetlen, sallangok nélküli intimitása, amellyel egy egyre koszosabb, fülledtebb levegőjű párizsi lakásba összpontosítja nehéz, örökkévaló témáit a művészi és az emberi felelősségről. Meg van bent pár hajmeresztő szexjelenet is, amelyek garantálják, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk.

10. Dogville (2003)

A Dogville-ben lényegesen kevesebb pénisz és vér látható, mint Lars von Trier későbbi, legelborultabb munkáiban, azonban a Nicole Kidman főszereplésével készült minimalista dráma is bőven megérdemli azt a 18-as besorolást, főleg az utolsó jelenetek miatt. Ne tévesszen meg minket az, hogy a magyar korhatár-besorolók itt 12-es, ott 16-os karikát nyomtak a filmre – amit ennyi gyerekgyilkossághoz és nemi erőszakhoz azért egy picit túl megengedőnek érzünk. Meg amúgy is: mivel a von Trier-életmű sarokkövéről van szó, mindenképp meg kell nézni, és majd utána veszekedni azon, milyen besorolást is érdemelne.