Bárhonnan is nézem, a Netflix legnépszerűbb saját gyártású filmje már több mint egy hete az olasz életérzést népszerűsítő La Dolce Villa. Igaz, csak a második helyen áll a Top 10-es listán, mivel a magyar életérzést népszerűsítő Futni mentem beelőzte. De tényleg olyan jó ez a könnyed romantikus komédia, ami egy kitalált olasz városkában játszódik? Elárulom: igen is, meg nem is.

Mit propagál a propagandafilm?

Lehetne ez pejoratív jelző is, általában az is, de lehet ezt a műfajt jól is csinálni. Gondoljunk csak magyar viszonylatban az Állami áruházra (1952) vagy a Talpalatnyi földre (1948) – de itt egy egész listára való gyűjtés! A La Dolce Villa nem is próbálja palástolni, hogy olasz turisztikai film, mi több, nem csak a turistákat akarja vonzani a látványos drónfelvételekkel, hanem az új lakókat és befektetőket is.

Az egész középpontjában ugyanis az egyeurós házak állnak. Ezt nem a film kedvéért találták ki, ez egy valós kezdeményezés Olaszországban.

Az van ugyanis – és ez most a valóság –, hogy az elnéptelenedő olasz kisvárosokban egy euróért lehet hozzájutni az elhagyott házakhoz. Vagyis: elhagyott és elhanyagolt, hiszen senki sem tartja karban őket. A 1 Euro Houses projekt keretében többek közt Toszkánában, Szardínián és Szicíliában lehet ezért a jelképes összegért házat venni. A csavar az, a vevő vállalja, hogy három éven belül felújítja és lakhatóvá veszi az épületet, valamint szükség van egy 5000 eurós letétre is, amit a szerződés aláírásával visszakap az ingatlan újdonsült tulajdonosa. Persze még így is jobb áron lehet hozzájutni egy házhoz, mint ha újonnan vennénk. (Ha valaki esetleg kedvet kapott, ide kattintva megtekintheti az egyeurós falvak és házak listáját.)

Könnyed közhelyek

A La Dolce Villa (lefordíthatatlan szójáték!) is ezt az egyeurós házvásárlást járja körül egy fiktív olasz kisvárosban, Montezarában. Itt akar megvásárolni egy felújítandó házat a huszonéves Olivia (Maia Reficco), aki az anyja halála óta csak bolyong Európában, de most úgy érzi, ez remek alkalom, hogy letelepedjen. Azonban kissé merev apja, Eric (Scott Foley) nem igazán örül ennek, így azonnal Olaszországba utazik, ám sokakkal ellentétben őt nem fűzik jó emlékek a mediterrán országhoz.

Montezara pont olyan, mint ahogy Móricka elképzeli:

• mindig ragyog a nap,
• a kertekben olajfák állnak,
• a szűk utcácskákban azért elfér egy kávézó kis terasza,
• és mindenhonnan messze ellátni.
• A szökőkút körül pedig mammák ülnek, akik mindent látnak, mindent tudnak és mindenkit kibeszélnek – de persze csordultig vannak szeretettel.

És mit csinálnak az olaszok?

• Élvezik az életet,
• jókat esznek,
• és esténként a főtéren találkoznak fagylaltozni.
• Ja, és persze mindig kéznél van egy üveg kiváló vörösbor meg pár borospohár, ha beszélgetni szeretnének.
• Ha meg veszekszenek, akkor törnek a kávéscsészék és a szívek.

Igen, hatalmas közhelyek ezek, de valljuk be, a La Dolce Villa se nem bonyolult, se nem egyedi film, viszont könnyed, mint a cannoli krémje.

Nyelvi nehézségek

A film negyedik főszereplője – Olivia, Eric és persze az olasz életérzés mellett – Montezara polgármestere, az innovatív és csinos Francesca (Violante Placido), aki hogy, hogy nem, épp egykorú Erickel, szóval adva van a románc is. Meg persze az ízletes ételek, hiszen egy Olaszországban játszódó filmből ez sem hiányozhat: ott van mindjárt Giovanni (Giuseppe Futia), Olivia udvarlója aki természetesen egy étteremben dolgozik, és kiderül, hogy a morcos Eric is szakácskodott, mielőtt karót nyelt tanácsadó lett belőle. Aztán, amikor rájönnek, hogy a felújítandó házhoz tartozik egy eredeti pizzasütő kemence is, az egész megváltozik:

mindent elsöpör a szerelem és az ételek iránti szenvedély, és nem nehéz kitalálni, hogyan végződik a sztori – de nem is azért nézzük az ilyen filmeket, hogy izgalmunkban lekaparjuk a tapétát.

Az viszont, hogy miként jutunk el odáig, hagy némi kívánnivalót maga után.

Az alfejezet címe az, hogy „nyelvi nehézségek”, de meg kell valljam, hogy azok nincsenek. Ebben az olasz kisvárosban mindenki perfektül beszél angolul, de nem ez a legmeglepőbb, hanem, aki nem tud olaszul, az is jó hamar kiképzi magát.

Nem kell nyelviskola, Eric biciklizés közben ismételgeti a nyelvoktató hanganyag mondatait, és máris remekül megérteti magát a helyi közösséggel, sőt, még érti is a összetett, olasz mondatokat.

De itt nem csak pár hét alatt lesz valaki perfekt olasz nyelvből, hanem mindjárt építészgyakornoknak hívják Rómában azt, aki belekóstolt a házfelújításba. Szóval arra azért mindenki készüljön fel, hogy ez egy szívmelengető mese, amibe nyoma sincs a realitásnak. Egyeurós házat venni sem ilyen egyszerű, mint itt.

Ez is érdekelhet

7 film a házfelújításról, ahogy azt a filmekben elképzelik

Szerelmet, megbocsátást, újrakezdést és tébolyt is szülhet egy házfelújítás.

Lássuk!

Annyit még hozzá kell tenni, hogy a filmet ugyanaz a Mark Waters rendezte, aki többek közt a Bajos csajokat (2004), A Spiderwick krónikákat (2008), és a Tapló télapó 2-t (2016), valamint a tavalyi szégyentelenül szar Netflix-filmet, A menyasszony anyját (2024) is, amin itt háborodtunk fel kellőképpen. Utóbbinál azért a La Dolce Villa valamivel jobb, és nem utolsósorban szerethetőbb.