A kissé halovány Szellemíró után a modernizmus lengyel nagymestere visszatért az életműve kezdetét jelölő zárt alapfelálláshoz. A Yasmina Reza többszörösen díjnyertes színdarabjából készült adaptáció a Kés a vízben vagy az Iszonyat 21. századi testvérdarabja lehetne, amennyiben egy jól körülhatárolható helyszín alkotja az opus terét, elmét megbontó őrület és gyilkos vágyak helyett azonban Polanski ezúttal a hétköznapi társalgások mögött megbúvó indulatokat boncolgatja – avagy a civilizáció és a társadalmi normák által ránk kényszerített, illedelmesen összeszorított fogú mosolyok ki nem mondott érzelmek és sérelmek útját állják. Kitűnő kamaradrámájában aztán nagy örömmel hántja le az udvariasság álságos mázát a gyermekeik sajnálatos összetűzését elrendezni igyekvő két házaspár egyre jobban eldurvuló vitája során.
Pedig minden olyan banálisan kezdődik. A prológusbeli, messziről figyelt gyermeki civódásnak egy meggondolatlan suhintás vet véget, a Longstreet família legifjabbika felszakadt ajakkal és két sérült foggal végzi. Az elkövető nevében a Cowan házaspár jár Canossát a Longstreet lakban, és amolyan felnőttesen, hivatalos papírományba, ha úgy tetszik, jegyzőkönyvbe foglalják a történteket. (A "bottal felfegyverzett" kifejezésen azért közös megegyezéssel finomítanak, elvégre gyermeteg nézeteltérésről van szó.) Aztán – már a folyosóról visszainvitálva a vendégeket – kávéznak, melyhez házi sütemény is dukál. És közben diskurálnak, már ha Alan Cowan faragatlanul hangos telefonbeszélgetései (komoly jogász, vagy mifene) nem szakítanának félbe minden érdeklődési kísérletet. A gyermekeik érdekét védő anya- és apatigrisek egyezkedései és a felelősség megállapítása során aztán lassacskán foszlani látszanak az illem hajszálvékony fonalai (miként azt a film elsőrangú plakátja is illusztrálja), s újabb menet kezdődik a verbális ökölvívó mérkőzésen – a gyülemlő düh és tisztázási kényszer immár Cowanék második "menekülési kísérletét" hiúsítja meg.
És lőn a szaftos fordulat! Mrs. Cowan előbb rosszullétre panaszkodik, majd derekasan keresztülhányja Longstreeték asztalát, rajta Mrs. Longstreet kedvelt és ritkaságszámba menő albumjaival. A minden normát és szokást kizökkentő, váratlan aktussal veszi kezdetét az igazi csata, a takarítás miatt első alkalommal külön légtérben tartózkodó házaspár-szövetségek azon nyomban megássák a lövészárkokat. Igen ám, de nagyszerű karaktertanulmány lévén Az öldöklés istenében koránt sincsenek jó előre leosztva a lapok. Ahogy a cinikus, játékos kívülálló Mr. Cowan és neje, illetve a passzív-agresszív Mrs. Longstreet és férje közti ellentétek is egyre inkább kirajzolódnak, úgy lesz egyre nagyobb a fedezékek közti átjárás is. Egy jó üveg whiskey hathatós közreműködésével ráadásul felbomlik a Holtodiglan Holtomiglan Koalíció is, majd azon vesszük észre magunkat, hogy a csemeték hajcihője már a múlt ködébe veszett. A körtepités okádékkal egyetemben minden sérelem a felszínre bukik – legyen az Mr. Cowan Blackberry-obszessziója, Mr. Longstreet rágcsálófóbiája vagy neje a harmadik világot érintő írói törekvése –, az eleinte még (minden értelemben) józan felnőttek a szemünk láttára degradálódnak üvöltöző kvázi-gyerekekké. Sőt, a harmadik "menekülési kísérlet" már olyan zajosra sikerül, hogy a szomszédok vizslató tekintetét elkerülve, inkább visszaterelik a heves szóváltást a Longstreet-rezidencia viseletes csataterére, melyet lehányt Kokoschka-albumok, vízbe hajított okostelefonok, plafonnak vágott retikülök és méregdrága tulipán-maradványok tarkítanak.
Polanski mindvégig ügyesen navigálja a kamerát, ötödik résztvevőként szinte belakja a teret, ahogy a négy karaktert megszemélyesítő színészóriás (Foster! Winslet! Waltz! Reilly!) is lubickol a rá osztott szerepben, míg Alexandre Desplat muzsikája (hogy-hogy nem) kellemes teatralitást kölcsönöz Az öldöklés istenének, a Rezával közösen írt szkript pedig garantálja, hogy a mozgókép hű maradjon a darabhoz. A The Sunset Limited mellett kétségkívül ez a 2011-es év (tekintsünk el a késésben lévő magyar forgalmazóktól) legjobb színdarab-adaptációja, mely játszi könnyedséggel képes a normalitás és a képmutatás alatt megbúvó káoszt és a szemlélődő Polanski által kedvelt helyzetkomikumot élesíteni. A film premisszája drámát ígér, gyomorforgató fordulatának köszönhetően abszurd, társadalomkritikus komédiába torkollik. Az epilógus pimasz fricskájában – fizikai sérelem ide vagy oda – de a két kölyök újból együtt játszik; utálatos összeomlásukat és egyenkénti megsemmisülésüket követően szüleik viszont feltehetőleg soha az életben nem fognak szóba állni egymással.
