Vannak, akik a történelmet katasztrófák sorozatának tekintik - ilyen értelemben a történelmi filmek voltaképpen katasztrófafilmek. Ha ezzel nem is értünk egyet, azt azért mindenki belátja, hogy a második világháború az emberiség egyik legnagyobb katasztrófája volt. A Valkűr olyan emberekről szól, akik ezt még akkor felismerték, és megpróbáltak tenni az őrület ellen. A film drámaiságát az adja, hogy tudjuk, hogy nem sikerült nekik...
Claus von Stauffenberg háborús hős ezredes meg akarja szabadítani Hitlertől a világot. Nem egyszerűen merényletet tervez, hanem hatalomátvételt, puccsot. Az összeesküvést az SS orra előtt szövik, iszonyúan veszélyes, a besúgók és kínvallatások világában nem lehet bízni semmiben és senkiben - a német ellenállás azonban a magukat és a családjukat fenyegető veszélyek ellenére egy lapra tesz föl mindent. Ez történelem - valóban megtörtént. És mivel történelem, tudjuk, hogy katasztrófa lesz a vége. Tudjuk, hogy hiába szimpatikusak a szereplőink, hiába szurkolunk nekik, hiába szeretnénk megváltoztatni a történelmet. Ebből pedig aztán rengeteg izgalom és feszültség származik.
És ez a Valkűr hatásának legfőbb eleme: feszült és izgalmas. Talán nem tökéletesen történelemhű, és bizonyosan nem egy kirívóan zseniális alkotás, de tagadhatatlanul izgalmas. Ráadásul egy olyan mozzanatot mutat be, amiről méltatlanul keveset tudunk. A műveletlenségünkre épít - hiszen ha pontosan tudnánk, hogyan is történtek ezek az események, valószínűleg egyáltalán nem élveznénk a filmet. Mert lássuk be, Tom Cruise rutinból hozza a szerepet, a szép fényképezésen kívül pedig más erénye nem nagyon van a Valkűrnek. Aki szereti az összeesküvéseket és a második világháborús hátteret, annak persze ennyi is elég lenne. De a feszültsége és a nézőpont különlegessége miatt ez a rendhagyó történelemóra mindenki másnak is élvezetes lehet.
