Dan Gilroy (Tony Gilroy testvére) első rendezésével kamerával indítja ölni Jake Gyllenhaalt. A végeredmény legalább annyira lebilincselő, mint amennyire bestiálisan szellemes. Lehet, hogy fontos film lesz ebből.
Felvétel, bármikor
Louis Bloom úgy néz ki, mintha egy beesett arcú, sovány terminátor érkezett volna a Los Angeles-i éjszakába: ledobta valami káros villám, magára dobott némi göncöt, s amíg végifutatta agyában az összes fellelhető önmenedzselési és üzletvezetési közhelyszöveget, kivett egy lakást, majd portyázni indult. Először csak olcsó lopásokból és csalásokból tartja el magát, lesittelik, kiengedik, aztán Lou egy ronda balesetnél vérszemet kap, s miközben félelmetesen üres mosolyával udvariaskodik a magánzó híradóssal, máris beég jéghidegen számító agyába a felismerés: igen, valami ilyesmit kéne csinálni. És csinálja. Először csak olcsó eszközökkel, ügyetlenül, de már az elején is olyan pofátlan érzéketlenséggel, hogy bárkinek nyilvánvalóvá válhat: Louis Bloom előbb-utóbb (de inkább előbb) szépen befut, a szó szinte felfoghatatlan értelmében mindenen, mindenkin átgázol, s gyártani kezdi a headline-anyagokat. Elvégre egy ilyen ügyes fiút valóban tárt karokkal vár a szakma!
Gyllenhaal a csúcson
2014-ben arról készíteni mozifilmet, hogy a tévék gonoszak, s csak a hazugságra, a butaságra, a vérre meg a belekre mennek... Nem biztos, hogy az olyan alapművek után, mint mondjuk a Hálózat vagy az Amikor a farok csóválja, eredeti ötletnek tűnik. Meg hát, ha nagyon ezt akarjuk hinni, elég odakapcsolni a Tényekre. Az Éjjeli féregnek azonban van egy főszereplője, pontosabban egy olyan, aki egészen hipnotikus erővel bír: egyszerre kavarja fel a gyomrot és köti le a figyelmet. Gyllenhaal ezzel az alakításával elérte eddigi pályája abszolút csúcsát. Hogy díjazzák-e érte, teszem azt az Oscaron, sokmindentől függ, de bárhogy is lesz, ezt az újévezredbeli, robotszerűen szociopata, álnaiv szörnyeteget nehezen tudjuk majd kiverni a fejünkből. Gilroy érezhetően tudja ezt, így tökéletes játszóteret hoz össze teremtményének: nappalt ritkán látunk, ha van erős fény, az leginkább a kamerák lámpája, vagy a mentők, rendőrök tűzoltók villogója. Bloom közvetítőkocsik csikorgásával, riasztók fülsüketítésével kísért karriertörténete legalább annyira működik felkavaró pszichothrillerként, mint mindent szétmaró, savas humorú, helyenként rettentően vicces médiaszatíraként – pontosan tudjuk, mi lesz a következő lépés, mégis izgatottan követjük mindenhova.
Akihez passzol a rendszer
Szimpátia lenne ez az ördöggel? Aligha. Csupán tényleg arról van szó, hogy Gilroy roppant elmés módon felismerte: csak "úgy", általánosságban nem lehet ilyesmivel megfogni a nézőt. Kell egy figura. Aki odaillik. Aki rátalál a közegére. Aki előállítja azt, amire állítólag a tévézőnek szüksége van. Vagyis: kell egy őrült, akihez passzol a rendszer. Gyllenhaal lubickol a mocsokban, s valóban úgy néz ránk a vászonról, hogy a tegnapi vacsoránk is megfagy bennünk. Nem enged el minket – hiszen ez kell nekünk. Ez kell ahhoz, hogy figyeljünk rá. Viszont Bloom nem (csak) figyelmet akar. Hanem hatalmat. A részvét és a kötelességtudat igazi terhe nélkül. Mint oly' sokan. És nagyon, nagyon hamar megtanulja, mit kell csinálnia hozzá.
Kinek ajánljuk?
- Gyllenhaal rajongóinak – meg azoknak is, akik nem azok. Innentől azok lesznek!
- A média örök kritikusainak.
- A többször csípős amerikai filmek kedvelőinek.
Kinek nem?
- Aki szereti, ha egy film "igazságos".
- Aki szerint hagyjuk már békén a tévéhíradókat!
- Aki szerint ne hagyjuk békén – de ne készítsünk erről több filmet!
9/10
