Árpa Attila tyúkeszű lókötői tíz év pihi után visszatértek, s bár a rendezés még mindig ingatag, valamint a stílusgyakorlatozás is hagy maga után kívánnivalót, a folytatás határozottan tudatosabbra, valamivel erősebbre – vagy, s akkor most én is használom a szlogent, ha szabad –, suttyósabbra sikeredett.
Jelen filmünk címszereplőjének az öregedést lelassító, méregdrága kozmetikai termékekre nem kell költenie, sőt: a radikálisabb megoldásokkal se vesződik úgy, mint mondjuk Nicole Kidman félelmetesebb éveiben. Adaline ugyanis egy mesés stílusú narrációval kísért baleset következményeként megragad a húszas éveiben, s nagyon úgy tűnik, ő bizony minden körülmények között forever young maradhat. És még olyan izgalmakkal se kell számolnia, mint a visszafelé fiatalodó Benjamin Buttonnak.
Mi történik, ha a Guy Ritchie-féle, szigetországi zsiványmozi receptjéből kivonjuk a humort, s inkább a morális-erkölcsi töltetet erősítjük? Kábé az, ami az eddig leginkább vágóként tevékenykedő (Alvilági játékok, Az amerikai) Andrew Hulme első rendezésében történik: eltűnik a coolság, s ami marad, az bizony dráma a javából. A kérdés csupán annyi, hogy a Hó az édenkertben e vállalásával mennyire tud mindenkinek érdekes maradni.
A Die Hard: filmtörténeti tesztoszteron-fürdő. Csodásan erős sugarú. Férfiszaga van. Rohadtul menő. Az élmény többedszeri újraélése (újraszagolása) esetünkben persze még a szokásoshoz képest se okozhat meglepetést – inkább, vagy elsődlegesen, a viszontlátás (szaglás) örömét adja. Találkozunk egy régi ismerőssel, s boldogan nyugtázzuk, hogy nem véletlenül lett a haverunk. S okkal-joggal haragszunk rá most, hiszen elfeledte, ki is volt ő 1988-ban.
Emberek beszélgetnek egy havannai háztetőn – egyszerűsíthetnénk filmünket, s tulajdonképpen, ha csupán a cselekményre koncentrálnánk, ennyiről is lenne szó. De rögtön meg is kell jegyeznünk: igen ám, de miről beszélgetnek? Mindenről, amiről Kubában nem lenne szabad. Vagy nem szokás. S bizony a háttér, a környezet is elmondja a magáét. Így hát sokkal több lesz ez, mint esetlegesen lefilmezett színházi előadás öt egészen remek helyi színésszel.
Többek között a Halálos iramban első részéért felelős Rob Cohen sose volt az a rendező, akire olyan nagyon érdemes lenne odafigyelni. Viszont Jennifer Lopez mindig is az a nő volt, akit nagyon is érdemes megtekinteni – mert igazi szexszimbólum. De mi lesz abból, ha Lopez beáll Cohen kamerája elé? Hát, egy olyan alkotás történik, amire csak nagyon ritkán van példa. Nem csak a rendező vagy a sztár karrierjében, hanem egyáltalán: ebben a dimenzióban.
Nem az számít, hogy hányadszor mondunk el egy történetet, sokkal inkább az, hogy mennyire hiszünk benne. Azt csak a még mindig Shakespeare-szakértőként nyilvántartott, pedig már számos zsánerben próbálkozó Kenneth Branagh tudja, miért pont e jobb sorsa érdemes, aztán a jobb sorsát el is nyerő cselédleány lendítette őt vissza régen nem tapasztalt alkotói csúcsformájába – tán nem is érdemes ezen elmélkedni: ha bejön neki Hamupipőke, hát bejön, mit lehet tenni...
Ritkábban, mint kéne, de azért néha előfordul, hogy a második rész minőségén meglátszik, hogy az első szépen szerepelt a pénztáraknál. Megijedni azért nem kell, a Beavatott: A lázadó is ugyanolyan didaktikus, sokszor igen unalmas, máskor szimplán csak megmosolyogtató butaság, mint a franchise bemutatkozó filmje volt – de az akciójelenetei káprázatosak.
A szégyenletes Elrabolva 3. emléke még erősen ott kísért a hazai mozikban, ám Liam Neeson ismét fegyvert ragad, s most se fél használni! A harcias öregfiú ezúttal bűneitől szabadulni képtelen gengsztert alakít, aki nem gengszter fiacskáját (Joel Kinnaman) igyekszik egykori gengszter munkaadója, Ed Harris lőtávolságán kívülre menekíteni. Teljesen felesleges megtippelni, mekkora sikerrel.
Párizs és New York után folytatódik a Cities of Love-szkeccsfranchise: most Rio de Janeiro kap néhány neki címzett rövidfilmvallomást. A készítők jelen esetben is neves rendezők, akik bizonyára nagyon elgondolkodtak azon, mit is jelent nekik ez a különös város. De aztán mégse jutottak semmire.
Lehetett volna egy remek robotos mozi. Akciódús poszt-Pinokkió, mondjuk. Vagy annak a pesszimista fordítottja. Egy bármi. Ehelyett Neil Blomkamp igen költséges, igen magabiztos és igen zavarba ejtő harmadik nagyfilmje nem lett más, mint annak a feltételezésnek 110 perces továbbgondolása, hogy tán nem a rendező előző munkája, az Elysium - Zárt világ volt magabiztos ballépés. Hanem bombajó egész estés debütálása, a District 9 volt kivételes csoda annak idején.
De tényleg, másra nem is érdemes. Illetve, jó lenne, ha lehetne. De nem lehet. Ha kamuzol, kamuzz végig – mondja a vásznon a rafkós tolvaj, Will Smith. Nos, a Focus stábja hallgat főszereplőjére, s ezt teszi. Bedobtak mindent, csak nehogy észrevegyük, hogy itt aztán minden van, csak film nincsen.
Végre egy magyar vígjáték, amiben működik a látvány, a vicc, a stílus. Ujj Mészáros Károly bemutatkozó nagyjátékfilmje hosszú ideig készült, s bizony igen mókás módon ad benne randevút a kelet-európai retróvilág a japán mitológiának – ám legalább ilyen erős, ha nem erősebb a hatása Jean-Pierre Jeunet agyonszeretett mágikus realizmusának vagy éppen Aki Kaurismäki hallgatag harsányságának. Élvezetes film. De valamiért mégiscsak ennyi.
A legfelsőbb hollywoodi körök legnagyobb elismerése. Ha kapsz egy ilyen szobrot, aranykapuk nyílhatnak meg előtted. De mi van, ha ez mégse elég ahhoz, hogy igazán jelentős legyen a folytatás? Mi történik akkor, ha a hőn áhított Oscar szinte átokként kíséri végig a művész karrierjét? Sajnos ilyen, igen tanulságos esetekkel is találkozhatunk a díj történetében. Közülük választottunk most néhány „szerencsétlen" szerencsést.
Általában az a baj az olyan témájú filmekkel, amelyben a városi ember a természettől várja a megoldást élete problémáira, hogy legtöbbször hiába hatásosak, rendkívül hamisak szoktak lenni. Azonban Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam) szerény, okosan érzelmes és kifejezetten találékony rendezése nem valamiféle világtól elvonulós ideológia népszerűsítésére használja Cheryl Strayed történetét, illetve a róla szóló önéletrajzi könyvet – hanem arra figyel, ami ebben a sztoriban valóban érdekes, hasznos, tehát igazán katartikus tud lenni.
Vigyázzatok szépleányok, mert Mr. Grey elveri a popótokat! E. L. James meglehetősen igénytelen, ám annál is világsikeresebb ponyvájának moziváltozata nem javíthatott a regény minőségén, de Sam Taylor-Johnson (John Lennon – A fiatal évek) mindent megtett, hogy valami filmszerűt hozzon ki a dologból. Sikerült neki.
Hogy lehet egy nem túl eredeti képregényfilm mégiscsak mocskosul az? Hát, úgy, hogy Matthew Vaughn írja és rendezi. A Kick-Ass, meg a legújabb X-Men-mozik kulcsfigurája összehozta az év első igazán vagány blockbusterét. S bár még nagyon az elején járunk, koránt sem biztos, hogy sokan a nyomába tudnak majd érni. Vagy egyáltalán: eredni.
A jó filmeket megcsinálják, a nagy mozik megszületnek. Damien Chazelle saját korábbi kisfilmjéből kibontotta, majd világra segítette a mozitörténet első beledöglős sportfilmjét a zenéről. Olyan brutális erővel sodor magával, hogy az már szinte horror.
Tessék felkötni a kozmikus bugyit-gatyót: e grandiózus űrmesében bárhová nézünk, szinte kiég a retinánk a sok csicsától. Ismét egy kiválasztott (vagyis, bocsánat, ismét egy KIVÁLASZTOTT), s ismét ott a sok ember, akiket meg kell menteni. Ismét egy epikus vízió, amivel a Mátrix egykori csodatesói nem csak nagyot álmodni, hanem hosszú idő óta végre újra kaszálni is szeretnének.
No, íme, ismét egy hagyományosan kivitelezett életrajzi mozi – ám most tökéletesen elég, ahogy egyszerűen elmesél egy elképesztő sztorit: Alan Turing matematikusként legyőzte a nácikat, aztán brit magánemberként kicsinálta őt a királyságilag támogatott homofóbia. Izgalmas, klasszikus dramaturgiájú film, a végére a lényeg marad meg belőle: kifacsarja a szívet rendesen.