"László Zsolt gyönyörű mozgásával kiemelkedik a jól mozgó, ügyes színészek közül. Kivételes odaadással, figyelemmel, alázattal dolgozik, és különleges kisugárzása van a színpadon. Öröm volt Vele dolgozni." (Horváth Csaba koreográfus)


-Mitől ilyen pontos a mozgásod?

-Nem tudom, talán adottság, bár sportoltam is sokat. A főiskola után pedig dolgoztam Virág Csabával a Szkénében, részt vettem egy mozgásszínházi előadásban, amivel sok helyen megfordultunk. Nagyon vonzott ez a fegyelmezett, pontos munka. A táncosokat azóta is pillanatok alatt megszeretem - Szegeden is jó volt a balettosokkal együtt lenni, és most a Bánk Bánban is. Nagyon élveztem ezt a két hónapos munkát annak ellenére, hogy egy motoros baleset töréseinek a rehabilitációjával esett egybe. Horváth Csabát már ismertem, de most dolgoztam vele először, és Vidnyánszky Attilával is. Mindketten öntörvényű, kemény emberek. Kifejezetten szeretek ilyen eltökélten dolgozni, mint ahogy ők. Amikor érzem, hogy az előadás érdekében könyörtelenek, akkor könnyű alázatosnak lenni, könnyű megbízni bennük. Nagyon jó légkörű munka volt, nem volt egyetlen cinikus megjegyzés, egyetlen rossz szándékú mondat sem, ami számomra szokatlan ritkaság.

-Volt pár néző, akinek viszont annyira nem tetszett, hogy ezt ki is nyilvánította.

-Ilyet még nem tapasztaltam. Nyáron hallottam, hogy hasonló megnyilvánulás volt a Krétakör előadásán, Zsámbékon. Bár jó, ha egy előadás olyan jelentős indulatokat gerjeszt, hogy egyesek úgy érzik, fel kell ellene lépniük. Persze zavaró, kellemetlen, de nem baj. Most azért nehéz a színháznak, mert az élet sokkal gyorsabb, és felületesebb, mint bizonyos előadások. Az emberek bejönnek a színházba, és erőszakosan lelassítja őket egy előadás, esetleg kellemetlen tükörképet mutat, ez idegesítő, bántó lehet a számukra. Mégis értetlenül álltam a bekiabálások előtt, mert az előadásnak nincs egyetlen mozzanata sem, ami nem a szöveg szellemiségéből származott volna. Úgy látszik, szentségtörés, hogy Vidnyánszky Attila megértette Katona József Bánk Bánját, és nem valami émelyítően önsajnáló, patetikus darabot játszatott el helyette. Bízom benne, hogy megtalálja az értő közönségét, sőt, biztosan sokan nyitottak erre, de kétségkívül számolnunk kell azzal, hogy a fogadtatás úgymond vegyes lesz. Több embertől hallottam, hogy ezt az előadást világkörüli turnéra kellene vinni, mert a magyar kultúra egyik esszenciájaként lehetne megmutatni. Őszinte kivonat ez a népi kultúrából, és ezt nem Vidnyánszky Attila találta ki, hanem Katona József. Attila "csak" tudta, hogy ez egy Shakespeare drámához fogható darab, és rengeteget dolgozott előre - nem is készültünk volna el két hónap alatt, különben. Az előadás ugyan szöveghű, de hatvan oldal a százötvenhez képest. Azt csak mellékesen mondom, hogy annyi szöveget az akusztika miatt nem is lehetne elmondani, ebben az épületben nem lehet verbális színházat csinálni. Így is kiabálásra voltunk-leszünk kárhoztatva. Ezért is volt meghatározó, hogy Attila nagyon jól dolgozott együtt Horváth Csabával. A magyar színjátszásban még szokatlan ez az előadásmód, ha ugyanezt egy külföldi társulat adja itt elő, akkor reveláció, de így fintorog a szakma. Problémás abból a szempontból, hogy hagyományt kell teremteni most abban a magyar színjátszásban, ahol egy évtizedekkel ezelőtti kaposvári, vagy "Katona" előadás még mindig forradalmian új lenne. És akkor még nem beszéltem az alternatív/mozgásszínházi előadásokról. Gondolkodni kell, hogy mit akar egy-egy előadás. Vidnyánszky most egy szakrális előadást akart. Szakralitás pedig tánc nélkül nincs.

-Sokat foglalkoztál a mozgással?

-Szerencsém van, hogy ez nem okozott gondot. Véletlen, talán, hogy a lehetőség benne van a testemben. Csaba ezt nyilván látta, és épített erre.

-Azt mondod, szerencséd van. Mi volt az első ilyen "szerencsés" szereped?

-A Radnóti színházban, a Micimackóban Fülest játszottam. Osztatlan sikerem volt. Együtt mentünk oda heten fiatalok, rengeteget próbáltunk, de számomra a legfontosabb időszak az Újszínházban volt '95-től. Sajnos rövid életű volt ez a kőszínházi struktúrán belül alakult utolsó műhely. A megszűnésével a legszebb hitek lettek elfecsérelve. Jó visszagondolni arra, milyen volt együtt játszani Holl Istvánnal, Mádi Szabó Gáborral. Máig nem tudtam szembenézni azzal, ami történt, nem értem, miért lett annak a négy évnek így vége. Csak azt érzem, hogy nagyon hiányzik valami, ami ott volt. Bár szkeptikusabb lettem, de Vidnyánszky Attila csapatában éreztem újra, milyen jó tartozni valahova. Ezzel együtt tényleg szerencsésnek gondolom magam, hogy azóta is megtaláltak azok a szerepek, azok az előadások, amikben jól dolgozhattam. Így, hogy nem tartozom társulathoz, úgy tűnik, több lehetőségem van választani, de nem érzem, hogy rajtam állt, merre mentem - inkább azon múlt, kinek jutottam eszébe és a vállalásaim szerencsés csillagzat alatt születtek. A szabadúszásban az a jó, hogy sokmindenkivel találkozhat az ember.

-Így Ascher Tamással is.

-Igen, egy furcsa előadásban, az Őszi álom-ban. A Kamrában játsszuk ezt a norvég darabot. Ennek a típusú játékmódnak sincs hagyománya Magyarországon. Nem is tökéletes még, rengeteget kínlódunk vele. Nem lehet ezt a szöveget realistán játszani, de nekünk kell rátalálnunk, hogy akkor hogyan is lehetne. Jó volt ebben is dolgozni, kevesen vagyunk benne, úgyhogy igencsak meghitt légkörben folyt a munka, és Tamás is a "színészfelszabadító" rendezők közé tartozik, akinél azt érzi az ember, hogy őszintén kíváncsiak rá. Azért ezzel az előadással még sok dolgom van, tudom. Talán a sok-sok személyes vonatkozás miatt bukdácsolok vele. Nehéz játszani, mert van, akit ez egyáltalán nem érint meg, akit pedig igen, az nem lesz a végére túl lelkes.

-Segít-e a saját életedben mondjuk egy ilyen darab, amiben netán önazonosságokat látsz?

-Nem tesz boldoggá, tehát ebből a szempontból hiábavaló. Ha segítene, akkor csak boldog színészekkel találkoznék - nyilván mindenki boldogan szeretne élni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én nem tudom használni a magánéletemben azt, amit megtudtam az emberről egy-egy munka kapcsán. Talán egy dolog van, ami nagyon megváltozott bennem az évek alatt: toleránsabb lettem. Az elején nekem annyira szent volt az előadás, a próba, hogy nem fogadtam el, ha valaki nem ugyanígy állt oda. Azóta megtanultam: bármi történhet, ami megbénítja az embert, hiába akar teljes odaadással dolgozni. Hajt valami belső eltökéltség, de nem vagyok egy tudatos ember. A szerepeknél, ha nincs meg valami, ha nem érzem, akkor bajban vagyok, és hiába is tudom, hogy mit kellene csinálnom. Ha nem érek oda emocionálisan, akkor előfordul, hogy hiányzik valami.
Eljátszottam fontos szerepeket jelentős előadásokban, de a legtöbbet nem szerettem játszani, mert kínlódás volt. De szeretem, mert bemegyek a színházba fél hatra én, hitvány László Zsolt, és hétkor Hamlet vagyok, vagy Bánk Bán. Fél hattól hétig a rettenet, hogy aztán lehessen valami.