1994-ben a világtörténelmi "minden idők" egyik legnagyobb népirtása történt Ruandában. Száz nap leforgása alatt nyolcszázezer "csótánynak minősített" embert, valamint a "csótányok védelmezőit" (hazaárulók és bérenceik) irtottak ki a hétmilliós közép-afrikai országban. Miért? - kérdezte volna bámészan Európa, ha odafigyel. Bizinmugu ruandai vértábornok-tömeggyilkosról nem akartunk hallani. Igaz, a tőlünk pár száz kilométerre polgári lakosságot mészárló szerb Mladics vértábornokról, valamint horvát megfelelőiről sem. Egymillió lemészárolt civil ott messze, vagy több tízezer itt a közelben? Nagyot lapoz az újságolvasó. Bujkálnak ma is? Lapoz még nagyobbat.
A kritikának persze inkább magáról a filmről kellene szólnia, mint témájáról. Ez most elég nehéz, mert a becsületes Hotel Ruanda műalkotásként nem jelentős: szólni inkább a tárgyáról, témájáról érdemes. Az "afrikai Schindler listája" - tapad máris elkoptatottan, közhelyként erre a cannes-i nagydíjas filmre a címke. Igen, az afrikai Schindler listája, annak minden bosszantó kliséjével és kalapemeltető becsületes ismeretterjesztő erejével - egyszerűbb hangfekvésben előadva.
Az ír rendező, Terry George munkája józan film: kimondja benne egy derék belga ezredes hadvész ülte képpel, hogy az európai politikának nem érdeke beavatkozni és megvédeni száz- meg százezer halálra kijelölt áldozatot. Becsülendő ismeretterjesztés, mert háttérként odafesti, hogy a tömeggyilkosság nem a bozótvágó kések suhogásával kezdődik. Akkor kezdődik, amikor több százezer, gonoszságra is hajlamos együgyű a politikusi szószékről, tévéből vagy hazafias rádióból percenként ilyesmit hall: "Itt az idő megszabadulni a csótányoktól; egyetlen csótány is terjesztheti a kórt; minden csótányt el kell pusztítani!" A csőcselék a bozótvágó késsel milíciába verődve csak a lelkiismeretet elaltató, tettekre biztató agymosás után kezd öldökölni, semmilyen népirtás még sohasem történt előzetes "csótányirtó" biztatás nélkül.
"Gukunda Igihugu" (patriotizmus, hazafiság): Ez a szép, "ezer domb országának" mondott, szörnyű tegnapjával vívódó Ruanda mai jelmondata, s talán ez volt a népirtás idején is. A jelszó semmit nem oldott meg, és persze nem is fog, hiszen a mészárlók és mészároltak egyaránt patriótáknak tartották magukat. Halkan felhívnám a távoli néző - önmagam - figyelmét még valamire. Naiv, humanista tévedés, ostoba öncsalás, hogy ellenséges népek és törzsek, ha megismerik egymást, nem gyűlölködnek. Szerbek és horvátok nem ismerték elég jól egymást? A ruandai gyilkosok és áldozatok mindenesetre nagyon is. A hutuk és tuszik sok-sok száz éve együtt élnek, ugyanazt a nyelvet beszélik, és az újkori térítések óta ugyanaz (katolikus) a vallásuk. Ismétlődő megtorlások elszenvedői voltak mindkét oldalon. Gyakori köztük a vegyes házasság, mint a film két - valóságból merített - főhősének is. Mindez nem akadályozta a "csótányirtásnak" kinevezett tömeggyilkosságot. A tuszi kisebbség lemészárlásában alig vitatott becslések szerint több mint félmillió civil hutu vett részt bozótvágó késekkel. A szomszéd utca, a szomszéd falu vagy a szomszéd megye ugyanazt a nyelvet beszélő, ugyanolyan bőrszínű lakosai.
Európa Cannes-ban jó szándékát biztosítva díjazta a jó szándékú filmet. Díjazta vele az ír rendező tisztes szakmai minimumát. A történelem meg majd megy tovább, új "csótányriadó" jelszavakkal, új patriótákkal, heveny hazafiságtól vérző lobogókkal.
