Peremkerületi szerelmes komédia: Békásmegyeren járunk, a főhős szerelembe esik, mi vívódást és civódást hoz magával, míg a fontosabb és kevésbé fontos szereplők vicces szituációkban igyekeznek vicces szövegeket mondani, továbbá happy end: egyfelől műfaji követelmény, másfelől addigra már nincs más választás. Dyga Zsombor közölte a Hír Televízióval, hogy a magyar filmcsinálásból bántóan hiányoznak a műfaji filmek, vígjáték, krimi s a többi, helyettük másféle dolgok vannak, és nincsen ez így rendjén. Ja, lehet. Ezért is voltunk kénytelenek már az elején műfajba sorolni művét. Most meg szedhetjük darabokra az állítást, hátha úgy mégis kényelmesebben juthatunk a filmig.

1. Peremkerületi

A szerelmes komédiák esetében mindig nagyon hangsúlyos szerepet visz a környezet... Mit mondjak, ez a mondat éppenséggel folytatódhatna így is: hiszen St. Tropez-ben mégiscsak jobban esik a szerelem, mint a békásmegyeri silók lábánál. Ám jó ideje a nemzetközi filmtermés döntő hányada arról szól, hogy mindenhol jó, de legjobb ott, ahol a kutya se gondolná. Ha mondjuk Vittorio De Sicától Aki Kaurismäkiig tart is csupán a jogos lustaságra alapozott horizontunk, be kell látni: e nekiindulásból remekművek is születhetnek, bár gyakoribbak az úgynevezett fesztiválsikerek, nota bene: egy kis ország, Csehszlovákia filmművészetének legszebb éveit bazírozta ezen álláspont vélt helyességére.

Tehát ha sós kútban, ha kerék alatt bizonyítod, hogy élni csuda jó, hogy nincs is szebb a szerelemnél - akkor finoman szólva is járt utat választasz, magatartásod műfaji alapú gondolkodástól vezérelt.

Nos, Dyga Zsombor nem téved el ezen a terepen. Békásmegyere hibátlan: egyszerre valóság közeli és elemelt, főszereplő és háttéralak, szépséges és ijesztő, még vízpartja, repülőtere és körforgalma is van, rosszabb helyek eggyel is beérnék ezek közül. Lakástulajdonosok lakják, csupa érdekes ember, szerintem próbálják ki, töltsék ott a közelgő szünidőt. Mindenesetre Dyga úgy tekint rá, mint Menzel az ő kis falujára vagy Benigni a koncentrációs táborra - állja is az összehasonlítást ezekkel, komolyan mondom. Ahogy én szeretem, kívül szellős, belül szűkös, tényleg csuda palik lakják. Itt van mindjárt Jack Black a címünkben idézett regényadaptációból, lakást és pavilont tart fenn, nagy erőkkel igyekszik előmozdítani a helyes irányba a cselekményt, egyengetni a hősök útját, nemritkán személyénél is konkrétabb idézetekkel a Frears-féle műbájból. Itt van hon Kovács Lajos is, ezen a tájon, még aki gépen száll fölébe, az is látja, hogy jubileumi, ezredik csudabogár-alakításához érkezett (most legalább nem rendőr).

2. Szerelmes

A szerelem úgy szép, ha nehéz. Ha a szerelmeseknek a beteljesedéshez át kell lépniük saját árnyékukon. Dyga egyes szám első személyű hősének ez kétségtelenül komoly erőfeszítésébe kerül, lehet néző, aki ezt talán túlzásnak is érzi, de nekem jó úgy, ahogy van: rendezői módszernek tűnik, vastagon fog a ceruzája, ebben a filmben nagyon meg van rajzolva minden, direkt kicsit jobban a kelleténél, ám magabiztosan a tűréshatáron belül. Persze az is biztos, hogy az efféle érzemények a világ legtürelmesebb biciklisfutarinája nélkül merő önpuszilásnak, kamaszos szenvelgésnek tűnnének. A film itt is roppant segítőkész: tudván tudjuk, hogy a lány megvárja, hogy a fiú levetkőzze hülyeségeit, viszont a mozi nem tart odáig, amikor ezek a hülyeségek majd visszatérnek (az első veszekedéskor).

Ugyanekkor a boldog vég (melyről nem állíthatjuk biztosan, hogy nem egy szerencsétlen kezdet) szépen és erőteljesen van odarakva. Ráadásul megint egy olyan pályán, ahol már tényleg focizott a világ összes csapata Woody Allentől a mozgássérült kínai saolin harcosokig: a Casablanca című melodráma körüli motozásra gondolok.

3. Komédia

A Tesón nagyon sokat lehet nevetni, és a legtöbbször olyankor, amikor annak az alkotói szándék szerint ideje van. Helyzetkomikum és vicces szövegek adják egymásnak a kilincset, alig is kényszerűen. A némileg keresett hang: brutálisan választékoskodó kifejezések erőltetése a sodró argóba néha ugyan túlzásnak tűnik tényleg, de az előbb már beláttuk, eszköz ez is, én azért húztam volna kicsit belőle (meg a konkrét idézetekből is).

Mindezekkel egyetemben bizton állíthatjuk: a Tesó igazán jó kis film. Céltudatos és lendületes, bájos és nem ment bizonyos szakmai szemérmetlenségtől, ami szerintem pártolandó. Az különösen tetszett, amikor a sétáló nő megkerüli a pavilont, mert ott filmeznek éppen. Nézzék meg!

Itt kellene, hogy véget érjen ez az írás, de sajnálom, nem. Dyga Zsombor egy interjújában elmondja, milyen kevés pénzből készült az ő filmje. Jaj! Azt mondhatnám, hogy szinte meg se látszik rajta, de ez a "szinte" olyan kínos. Ha veszek három mozijegyet, kapok egy napszemüveget, volt már ilyen, na és. Aki a napszemüveget adja, valami cég, tudom is, melyik, hiszen neve és emblémája végig ott röhög a pofámba az újságospavilonból, ami a film egyik legkitüntetettebb helyszíne, és különben is ott van annak a helye, mindnyájan vettünk már újságostól napszemüveget (kocsit, kertes házat, mosóport). Szóval ez sok, nagyon sok. Unom is, utálom is mondani, gondolom, úgyse érdekel senkit: ez azt jelenti (tényleg azt, se többet, se kevesebbet), hogy ennek a filmnek az alkotói, szereplői (szerepük szerint és envalójukban) megkaphatók egy koszos napszemüvegért. Megéri? És még itt sincs vége. Mert mit gondolnak, mi ennek a filmnek az egyik legfontosabb játszó tárgya? Mi a bűnjel ebben a moziban? Nem mondom meg, nekem is szégyen, de nem Hitchcock öngyújtója az, annyi szent. Kár.