A filmiparban régen érvényben van egy szabály, miszerint ha egy színésznő csodálatos szépséggel rendelkezik, ahhoz, hogy ne csak csinibabaként tartsák őt számon, legalább egy film erejéig nagyon el kell magát csúfítania.
A plusz kilók, a béna smink, a szemüveg és az ízléstelen ruhatár álcája mögött már senki sem a formás idomokat és a bűbájos arcocskát látja, így a néző tényleg teljes figyelmét az alakítás erőssége (már ha van neki) kötheti le. Így kaphatott a szakmában komoly elismerést Halle Berry, Charlize Theron vagy Nicole Kidman, de úgy tűnik, a szabály nem csak Hollywoodban van érvényben, mivel most egy európai kollegina, Marion Cotillard (Taxi 1-3, Nagy hal, Hosszú jegyesség) is rátalált a maga kis megcsúnyulására. A díjakat leső rendezőkön kívül kevés embernek jutott volna eszébe, hogy a majdhogynem törpe méretű, és valljuk be elég rút francia sanzonénekesnő szerepére ezt a hosszú combú szépséget szerződtesse. A kockázat tehát nagy volt, de komoly színészi átlényegüléssel, és némi maszkmesteri segedelemmel egy legenda éled újjá előttünk a vásznon.
Edith Piaf-ot a franciák "Párizs lelkeként" is ismerik, hiszen hangjával és stílusával olyannyira meghatározta egy korszak jellegzetességeit, hogy máig komoly kultusz övezi őt nemcsak a galloknál, hanem szerte a világon. A világsiker küszöbén az angol nyelvű énekléssel is megpróbálkozott, de ezek a pillanatok a film közben is annyira fájtak, mintha kést döfködnének a szívembe.
Jamie Foxx és Joaquin Phoenix az utóbbi években elég magasra tették a mércét Ray Charles és Johnny Cash eljátszásával, így Cotillard kisasszonynak volt kikhez igazodnia. A feladatot megoldotta ugyan, de nem sikerül elődei nyomába érnie, mivel bár a betegesen pszichotikus énekesnő tragikus magánéletét kiválóan jeleníti meg, a színpadi megmozdulásaiban nem érezzük azt az átütő erőt, ami miatt annak idején annyian szerettek bele Piaf sajátos előadásmódjába. Cotillard nagyon profi a színpadon, pusztán csak pont az a spiritusz hiányzik belőle, ami Piafot azzá tette, aki volt. Viszont Jamie Foxx és Joaquin Phoenix példája is azt mutatja, hogy a feladat nem lehetetlen, bár nekik kétségtelenül megvolt az az előnyük, hogy kolléganőjükhöz képest őket nem kellett órákig a sminkasztal előtt csúfítani minden egyes forgatási nap elején.
Olivier Dahan rendező történetmesélésében nagy ívet fog át, hiszen a korai gyermeki évektől egészen élete alkonyáig mutatja be az énekesnőt, és teszi mindezt vad időbeli ugrásokkal, elsősorban a pálya és a magánélet nagy fordulataira koncentrálva. A film egy vad, szegénységben felnőtt, de aztán képességei által felemelkedett nőt mutat, aki azonban bármilyen pompában is élhette élete javát, mégis csak borzasztó rövid ideig lehetett boldog. Ezt a szomorúságot pedig kiválóan adja vissza Marion Cotillard játéka.
