Ha kijelentenénk, hogy az adóbevallás-készítés vicces és romantikus dolog, még mindig lényegesen közelebb járnánk az igazsághoz, mint ha a Páros mellékhatás című alkotásról állítanánk ugyanezt. Pedig a négy - már önmagában sem kicsit, együtt meg aztán nagyon - idegesítő párocska önismereti tréningjét egy pofás kis déltengeri szigeten lezavaró film (besorolása alapján legalábbis) a romantikus komédiák népes táborába tartozik. Ugyanakkor a tény, hogy nevezett mozi a műfaj - nevében is foglalt és nem is túl bonyolult - alapkövetelményei egyikének sem felel meg, az nem feltétlenül baj, sőt! A főszerepet és a produceri állást egyaránt magáénak tudó Vince Vaughn fejéből kipattant sztorit megzenésítő műremek ugyanis határkijelölő funkcióval bír: pontosan becélozza a romkom legalja alatt található, eleddig a legtehetségtelenebb filmesek által is szűzen hagyott területet. És mint az eddig felfedezetlen tájakon járó művek általában, ez is igen nagy alkotói szabadsággal operál. Mit nekünk egy legalább minimális szintet megütő forgatókönyv, akár a legcsekélyebb értelemmel bíró fordulatok, egy kicsit is életszerű karakterek, vagy épp egy óvodai színelőadás nívóját elérő színészi játék! Elvégre Tahitin forgatunk, öreg! És ezzel meg is találtuk az egyetlen - még ha nem is elfogadható - magyarázatot eme agycsikorgatóan rossz film létrejöttére. A szomorú tény, hogy Jean Reno szerepet vállalt ebben a vállalhatatlan moziban, felveti, hogy tán gyűjtést kéne rendezni a javára. Nagyobb szüksége lehet rá, mint Isaurának volt egykoron.
