Film ez, az már az elején látszik, úgy mozognak, tesznek-vesznek, levegőznek benne, hogy ha nem is történik semmi rendkívüli, akkor is jó nézni, hogyan játsszák, hogy nem játszanak. Ez nem az a tanterem, melynek falai igény szerint kivehetők, hogy a kamera szabadabban mozoghasson, és a padokat koptató gyerekek sem azok a szabályosra érlelt, szimmetrikus fejek, akiket a menedzserszemléletű mama járóképes koruktól cipel egyik castingról a másikra. Az itt látható tantermi valóság nem hivalkodik, csak van, pedig a szegényszag, melyet filmünk brooklyn-külsői (a helyi nyócker) termeiből juszt se visz ki a kereszthuzat, köztudottan giccsre ingerel, aligha kell ezt a hazai beidegződések ismeretében bizonygatni. Azt se nagyon kell, hogy milyen nehéz egy csillogóbb pódiumokhoz szokott előadót ebbe a közegbe belevinni, ahol nincs helye a szélesebb gesztusoknak, mert rögtön lelepleződik a jól fizetett kakukktojás. A Fél Nelson szép teljesítménye az amatőrök (vagy legalábbis annak látszók) és a hétpróbás profik akadálytalan együttmozgatása: egyik sem lép a másik bütykére, de nem is feszül meg a nagy alkalmazkodásban. A profik képviseletéből már csak az illendőség kedvéért is a csaknem végig színen lévő és csaknem végig másnaposságot mímelő Ryan Goslingot kell említeni, ő a film középpontjába állított tanár-diák reláció tanári vége. Egy lelkes pedagógus, aki olyan jól beszéli a rá bízott kiskamaszközösség nyelvét, hogy az örök szótlanságot fogadott vállvonogatókat is sikerül megszólítania. Még egy híresen mufurc kislány, a halmozottan hátrányos körülmények közül suliba bicikliző Drey is megtörik ennyi jófejségnek kitéve, pedig a zord otthoni viszonyok már alaposan megtépázták gyereklelkét. A tanerő gyereklelkét viszont saját kételyei és a kételyekre szedett kemény drogok kezdik kikezdeni, de nem kell félni; ez nem az a film, ami bármelyiküket is hagyná megdögleni. Híresen képlékeny anyag a forg. könyv, tán létezik is valahol egy munkaváltozat, amely a saját piszkukban fetrengő gettódrámák irányába pöccintette el a szereplők sorsát, ám minálunk a családbarát irányzat a nyerő. A diszkréten alakulgató bajtársi-baráti szál, ami, ha csak átmenetileg is, de életmentőnek bizonyul. Ennyi reményért azonban még nem kell azonnal rendőrt hívni: lehet, hogy át lettünk vágva, de legalább nem középiskolás fokon bántak el velünk.
