Rangos eseményhez van szerencsénk, mint mindig, amikor elhivatott filmművészek bíbelődnek a könnyű műfajjal. A mozijegyre ugyan nincs rányomtatva, hogy udvarias arcot kérünk, mégis szinte kötelező a megilletődöttség, ha urak és úrhölgyek mennek le thrillerbe. Persze a helyzet távolról sem ilyen egyszerű, hiszen az úgynevezett irodalmi alapanyagot nem akárki, hanem egyenesen John Le Carré, a keserű kémhistóriák úri szabója bocsátotta a produkció rendelkezésére. Patinás kezdet, amit további nagy nevek - elsősorban az Isten városával nemzetközi vízumot szerzett Fernando Meirelles és a közismert Ralph Fiennes - hivatottak dicsőségre váltani, és ők, hétpróbás művészlelkek lévén, valóban szavatolnak is a projekt minőségéért. Afrikával azonban ők sem bírnak, jobban mondva a műfaj nem bír a fekete kontinenssel, mert bár mindenki úgy tesz, mintha legalábbis Csehovot játszana, a nap végére mégiscsak le kell zavarni egy világméretű összeesküvést leleplező nyomozást. A hunyók történetesen a nyomorban tengődő afrikaiakon kísérletező nyugati gyógyszergyárak, amelyek habozás nélkül legyilkolják a címben szereplő brit diplomata hiperaktív feleségét, és ezzel cselekvésre késztetik a túlcivilizált hobbikertészt. Hősünket nem a bosszú, inkább valami megkésett házastársi kötelezettség hajtja, hogy szembeforduljon a gyógyszergyárakkal összejátszó hivatallal, melynek házirendjéhez kötelességtudó bürokrataként az egész életét igazította. Egyáltalán nem rossz egyveleg ez, kár, hogy a kézikamera artisztikus remegése és a gyász ezer arckifejezését ismerő Fiennes rezignált tekintete mindvégig arra figyelmeztet, hogy az alkalomhoz illő komolysággal viseljük magunkat. Mintha az egybegyűltek közül senkinek sem akaródzna beismerni, hogy Az elszánt diplomata nem több egy szépen kidolgozott, élvezhető thrillernél, mely az idő rövidsége és a nyomozati anyag vastagsága miatt éppúgy csak a képeslapnyomort használja fel Afrikából, mint bumfordibb, de kevésbé komolykodó versenytársai.
