A Blackhat Michael Mann eddigi legszájbarágósabb és legjellegtelenebb filmje. Olyan, mint egy rosszul megírt hackerprogram: sokat várunk tőle, de alig kapunk valamit.

Michael Mann neve egykor garanciát jelentett a gengszterfilmes eszköztárból merítő, éjsötét thrillerek elegáns tálalására. Imádtuk a Szemtől szembent, kedveltük A bennfentest, Az embervadászt és a Collateralt, és elnéztünk neki olyan botlásokat, mint a Miami Vice egész estés verziója. Azt pedig egyenesen kúlnak találtuk, amikor kissé stílusidegen lépésre szánta el magát, és megénekelte az utolsó mohikán, Unkasz balladáját.

Ahogy Woody Allenről New Yorkra, úgy Mannról általában a Los Angeles-i éjszakák fülledt világára asszociálunk.

Hőseiről pedig jól tudjuk, hogy – bár magánéletük nem mindig feddhetetlen – megszállott munkamániásként szakmájukban a maximumot nyújtják, legyenek bár nagy álmokat dédelgető taxisofőrök, hidegvérű bérgyilkosok, beépített nyomozók, vagy éppen a virtuális világban illegális üzelmeket folytató blackhat hackerek.

Los Angeles éjszakai életének legnagyobb szakértője ugyanis új filmjében az internet veszélyekkel teli birodalmába nyújt betekintést, és a szálak sokkal messzebbre vezetnek annál, minthogy a cselekmény egyetlen városban, egyetlen éjszaka alatt levezényelhető legyen. A Blackhat kiinduló konfliktusa egy számítógépes támadás a hongkongi Chai Wan atomerőmű rendszere ellen, melyet nem sokkal később – egy hasonló beavatkozás hatására – a chicagói tőzsde szójarészvényeinek emelkedése követ. Ezért az FBI és a kínai terrorelhárítás kénytelen szövetségre lépni a rejtélyes kiberkalózok megállítása érdekében. Sikerrel azonban csak akkor járhatnak, ha bevonják a játszmába az USA egyik legveszélyesebb hackerét, Hathawayt (Chris Hemsworth), aki épp börtönbüntetését tölti. Miután pedig az amnesztia ígéretével megnyerik a férfit, kezdetét veheti a globális téteket mozgató hajsza,

amiben szerencsére nem a billentyűzettel vívott összecsapások dominálnak.

A film alapötletét Mann saját bevallása szerint a néhány évvel ezelőtt nagy port kavaró Stuxnet-ügyről mintázta, melyet egy iráni urándúsító üzemet könnyedén hatástalanító, bonyolult kódolású vírus miatt kísért nemzetközi visszhang. Mannt elkezdte foglalkoztatni az a gondolat, hogy egy tehetséges számítógépes szakember a mai világban gyakorlatilag ugyanakkora hatalommal bír, mintha atomfegyverrel rendelkezne. Hiszen ha rossz szándékok vezérlik, egy-egy komolyabb kvalitású programmal akár a teljes világgazdaságot romba döntheti, miközben mondjuk, alsógatyában pizzát zabál az anyukája pincéjében. Ebből az ötletből született meg a Blackhat forgatókönyve, melyben ugyan senki nem zabál alsógatyában pizzát,

közveszélyes terveket szövögető szereplőkre azonban jócskán akad példa.

Természetesen Mann szokásos kézjegyei ezúttal is előkerülnek: a film jórészt éjjel játszódik, a cselekmény részben egy ambivalensnek mondható férfibarátság köré szerveződik, mely korábbi filmjeinek férfikapcsolataihoz hasonlóan újfent sejtet némi doppelgängeres áthallást. Los Angeles is feltűnik, igaz most csak az országokat átszelő rohangálás egyik állomásaként. De mintha az egykori nagyágyú ezeket a motívumokat csak rutinos rendszeretetből puffogtatná el a Blackhatben.

Egyáltalán ne számítsunk olyan árnyalt karakterekre, vagy konfliktusteremtésre, mint amilyet jó húsz évvel ezelőtt a De Niro-Pacino páros szemtől szemben vívott ütközete nyújtott.

A Chris Hemsworth alakította Hathaway ugyan nem az a szerencsétlen nerd-figura, akire a „számítógépes zseni”-kifejezés kapcsán elsőre asszociálunk. De sajnos nem is az a karaktertípus, akit Robert De Niro vagy Tom Cruise alakításában azért szerettünk meg, mert annak ellenére, hogy munkája és átlag feletti profizmusa révén életvitele különbözött ugyan a hétköznapi kisember megszokott egyszerűségétől, mégsem a mainstream Hollywood által sokszor túlerőltetett übermensch-tempót követte. Ezzel szemben Hemsworth figurájáról mindent elárul az, hogy Mann a Thor-béli alakítása miatt szerződtette a színészt a szerepre. Az pedig már csak a jéghegy csúcsa, hogy gyakorlatilag kimondatják vele: bűnös előélete ellenére, ő nem igazi közellenség, csupán afféle modern Robin Hood. Hemsworth mellett pedig az „ázsiai Justin Timberlake-ként” is emlegetett Leehom Wang, aki a duó pozitívabb pólusát alakítja, nem igazán rúg labdába. Így aztán nem is olyan meglepő, amikor a film jelentős fordulatai előtt váratlanul kiiktatja őt az ellen. Felerősödik azonban a szerelmi szál. Az akció során Hathaway kikezd a Leehom Wang által alakított Chen Dawai kapitány húgával (Wei Tang), akinek már az első együttlét után szerelmet vall, a végére pedig az izgalmas fordulatokkal kecsegtető thriller, kissé előkészítetlen módon, egy menekülő szerelmesek-sztoriba fordul.

Félreértés ne essék, a Blackhat – az ebben a kontextusban kissé érthetetlen 9/11-es vagdalkozást leszámítva – egy abszolút nézhető thriller, ám ha összevetjük a korszakalkotó direktor korábbi opuszaival, sajnos csak középszerű iparos munkának mondható. Így tehát a film hiába hackeli majd le a rendező brandként feltüntetett nevével sok ezer rajongó bankkártyájáról a mozijegyek árát, a kedvencek listájára sosem fog felkerülni.