Összehozta: gyerek, kornyadozó világhír, aztán most új film. (A második legjobb dolog, rendező: John Schlesinger.) Madonna ezúttal azt is vállalta, hogy nem szép - sőt még rá is tesz egy lapáttal: végigbőgi a mozit; énekel ugyan, de a film ezt nem emeli ki; rossz ruhákban jár, és partnere, Rupert Everett olykor lejátssza a vászonról. Mégis rá kell figyelni. Hiába: sztár.
A mozi szerelmi hármas, de gyerekkel. Viszont a srác apukája (Rupert Everett), akivel Madonna - sok csalódása után - együtt él, meleg. Csakhogy nem bírja sokáig, amikor a kisfiú nagyobb lesz, választ magának egy igazit. Ebben a konfliktusban sok minden volna, de a film csak turkál benne: csak a homo/hetero viszony provokációja és csak használja ezt a gyerekügyet. Mert ahol gyerek van, siker van, tartja a showbiz-közmondás. (Itt nem jön be ugyan, de a kis krapek, Malcolm Stumpf azért isteni.)
Ez a melegkörítés valahogy mégis csak egy valós életprobléma amerikanizált (szemérmes) változata: mi van, ha mást szeret valaki, de az elsőt, akivel élt, nem tudja, nem akarja feladni? Ahogy megfogalmazom, giccses, meg is bántam, de ez van a vásznon. Meg az, hogy Madonnának nem jön össze egy olyan kapcsolat, amelyben neki is van szerepe: csak ezzel az Everett fiúval érzi magát embernek, nem véletlen, hogy mindig is ő volt a legjobb barátja. Szóval magányos, szingli, mint minden harminc körüli ebben a félvígjátékban. Amit úgy látszik csak hármasban lehet kibírni...
A baj az, hogy ezt a történetet vígjátéknak szánták, mert olyan jópofa, hogy Madonna a barátjához menekül szerelmi csalódásából, aztán egy éjszaka (és pár pohár) után teherbe esik, de apuka nem lesz (lehet) a férje, és mégis jól kijönnek. Még az is belefér a vígjátszásba, hogy jön az "igazi" (Benjamin Bratt), a meleg fiú pedig féltékeny lesz. Csakhogy itt a gyerek, az ő sorsával nem lehet csak úgy játszogatni. (Egyszer azzal jön haza, hogy igaz-e, hogy az ő apukája buzi? Ilyenkor mit kell mondani?) Szóval az udvarlóból férjet kell csinálni, viszont az addigi félig férjtől, egész apától elvennék a gyereket, amit az nem szeretne. Így aztán perre mennek (miért? nagy marhaság...). Ettől kezdve ugrik a vígjáték, még jó, hogy nem lesz melodráma.
Azért furcsa, hogy ebben a párkapcsolat-elemző műfajban már a második (ha nem a harmadik) eset, hogy egy amerikai film azt sugallja, ha egyedül nem megy, próbáld meg hármasban. Két-három emberből valahogy talán össze lehet rakni az "igazit"... Még az is oké, hogy a trió elviseli egymást meg az életet, meg hogy a gyereken fennakadnak. Csak ne közhelyekből tákolnák össze ezt a sztorit. A konzervatív szülők szörnyülködnek, a haverok AIDS-szel kínlódnak, mindenki próbál úgy csinálni, mintha semmi fura nem volna ebben a házasságban, közben a film folyton aláhúzza, hogy mindez több mint fura: homokosnak hetero a gyereke, és még a "felesége" partnerét is tolerálja - nahát! Madonna nem lehet meg provokáció nélkül.
Pedig itt ő is csak képlet. Amíg folyton otthagyják a pasik, bájos, kedves, sírós teremtés. Aztán jön a gyerek, és anyatigrissé változik, megy, mint a tank, és jól meghámozza barátját. Ez is közhely: az anyai ragaszkodás, nem adom a gyerekem stb. És jön az agresszió. Mintha két mozit toltak volna egybe, aztán elfelejtették volna befejezni.
Az egyetlen igazi mondat a film végén hangzik el: "ezt jól eltoltuk, ugye?". Ami akár az egész szerelmi, párkapcsolatos bizniszre is vonatkozhat - fejlett világostul, nézőstül, közhelyestül mindenre.
Ez volt a második legjobb dolog. Mi lehet az első?
