David Lynch kitartóan szemben úszik az árral. A kommersz megállíthatatlannak látszó menetelése idején antitörténettel áll elő, könnyedén félrerúgja a hagyományokat, sejtelmes álmokat vizionál a vászonra, "egy másik világban való megmártózást és új tapasztalatokat", azaz sokféle értelmezést kínálva a néző számára.
Csapdába kerülünk, ha az alkotás "cselekményét" - már a kifejezés sem pontos, hiszen inkább elbeszélésrétegekről, meditációról, absztrakcióról beszélhetünk, s a narrációt, ha ugyan jó a meghatározás, minduntalan áthatja a provokatív jelleg - a hétköznapi jelentés nyelvére kívánjuk lefordítani. A színhely Los Angeles, az angyalok városa, melyről édeskés mesék és gyomorkavaró dokumentumok egyaránt szép számmal szólnak. A kiindulópont tulajdonképpen reálisnak nevezhető (egy ifjú szőkeség, Betty Hollywood meghódítására készül, egy szintén fiatal, sötét hajú nő utcai balesetet követően elveszti az emlékezetét; összetalálkoznak, s közösen megkísérlik felderíteni a vérforraló Gilda-reinkarnáció, Rita múltját), az eseményekkel később szervesen ölelkező második szál nemkülönben (magabiztos rendezőt terrorizálnak könyörtelen megbízói: az ellenállás fölösleges, Adam hasztalan igyekszik akaratát érvényesíteni). Eddig minden világos és egyszerű, csakhogy a dolgok váratlanul - illetve várhatóan - összekuszálódnak. A hölgyek a szó szoros értelmében összemelegszenek. A rebelliskedő filmest megalázzák és kicsinálják, majd "raportra hívják" (egy titokzatos cowboy figyelmezteti kötelességeire). Betty a próbajátékon mély átéléssel birkózik meg a kényes szituációval, s annak rendje-módja szerint lejátssza partnerét. Aztán radikálisan átrendeződik a terep, és kicserélődnek a személyiségek. Betty szenvedő Diane-né változik (megtalálja korábbi énjét?), Rita pedig Camillaként fürdik a sikerben. Most már nem barátnők, hanem riválisok és ellenségek. Adam szintén képben van: miután megjuhászodott, a fekete tündért készül feleségül venni.
Szertartásos-misztikus undergroundműsor elevenedik meg. Gyönyörű dallam csendül fel, aztán fokozatosan elkomorodik a szín, s a szenvedélyek hullámai magasba csapnak. Tombolnak az indulatok. Talányos a befejezés, nincs feloldódás és feloldozás. Megismétlem: a Mulholland drive míves kompozícióit (operatőr: Peter Deming) nem a hézagos és töredékes, bár ugyanakkor többfenekű szüzsé élteti, hanem a hangulatok vibrálása, a megfejthetetlen titkok sorjázása, a felkavaró szimbólumok, a sokkoló rémálmok, a szuggesztív effektusok, a valóság látszata és a látszat valósága.
A sokféle interpretáció között - David Lynch művének, noha vadonatúj, s máris tekintélyes díjak birtokosa, kötetnyi az irodalma - felbukkant az a feltételezés, miszerint "a nagy hollywoodi élmény szenvedélyes keresése" a meghatározó mozzanat a pszichodrámában. Nem mernék megesküdni erre, de kétségbevonhatatlan a "film a filmben"-aspektusban érzékelhető szeretet és kétségbeesés, csodálat és távolságtartás. Folyton örvényekbe szédülnek a hősök, noha a szorongást ellenpontozza a bizarr irónia. A híres-hírhedt címadó utca szinte brutális metaforája Amerikának: olyan hely, ahol konstans a káprázat és a borzalom, s a csillogó fények mögött ásít a vaksötétség. A szuggesztív hatást Lynch a látvány mágiájával, elegáns képvezetéssel, a feszültségteremtés erejével éri el. Minden összetevő a borzongató mágia szolgálatában áll: a helyszín varázslata, a buja erotika, a véres krimimozzanatok, a szikrázó mondatok, a nyomasztó irracionalitás. Sokszólamú Angelo Badalamenti zenéje. Két kiváló szerepjátszó a remek együttesből is kiemelkedik. Naomi Watts riadt kismadártól dühödt bestiáig terjedő skálán formálja meg Betty/Diane portréját, s illúziókeltő az amnéziás szépség életre keltője, a Rita/Camilla-karakterváltozatokat bemutató Laura Elena Harring.
A Mulholland Drive súlyos élmény, az idei évad kiemelkedő bemutatója.
