Likemaniac

Épp most a hazai premier hetében ünnepli 10. születésnapját a Facebook, amely alapvetően változtatta meg internetes szokásainkat, hovatovább a személyes kapcsolatok terén is lényeges elmozdulások mentek végbe miatta, s általa. Sosem osztottam az technoszkeptikusok félelmeit, mert a tapasztalat azt mutatta, régi ismerősök találnak újra egymásra, online szerveződött közösségek válnak a valós fizikai térben is barátokká. Ezzel szemben károgásnak tűnt, hogy szépen elsikkadnak a valódi kapcsolatok, mert a gyerek egész nap a gép előtt ül. Másrészről a Facebook és a Google ma már mindent tud rólunk, nem csak azt, amit beírunk a Magunkról rovatba, de raktározza és elemzi, milyen oldalakat böngésztünk – vagyis mi érdekel minket. Ne a hobbijainkra gondoljunk, vagy hogy a Real Madrid a kedvencünk, hanem minden a paplan alatt nyomkodott cikkre újnácizmusról, fétisszexről és "beperelhetem-e a munkaadómat?" tematikájú oldalra. Plusz a magánlevelezés. Nincs élő ember, beleértve anyut és aput, aki jobban ismer minket a gépnél, így azt is ő tudja a legjobban, milyen társa van szükségünk.

[img id=531489 instance=1 align=left img]A gombaszedő álma

Tartva tőle, hogy minden második kolléga majd ezzel az ötlettel áll elő, letettem róla, hogy egy vonatkozó Esterházy-idézettel nyissam meg az e hétre rendelt kritikát, főleg, hogy aktuális tárgyunk egy olyan film, helyesebben filmes, akivel bármiféle panelt vagy közhelyt szinte blaszfémia volna egy cikkben szerepeltetni. Spike Jonze agya egész biztosan másképp van felépítve, mint a legtöbb homo sapiensé, de még az alkotó emberek szűkített körét vizsgálva is komoly deformálódást fedezhetnénk fel, ha és amennyiben egyszer sor kerülne egy ilyen irányú vizsgálatra. Mindezt röviden a zseni szóval szokás megfogalmazni, bár az még mindig tágan írná le a kreativitását. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy az összes filmje a mozizás non plus ultrája, de amilyen ötletek kipattannak a fejéből, ahhoz azért egészen más drogokat kell szedni, mint szegény Philip Seymour Hoffmannak. Bár a legjobb filmek akkor kerülnek ki a keze közül, amikor Charlie Kaufmann szolgáltatja a forgatókönyvet, mint A John Malkovich-menet, vagy az Adaptáció esetében, látható, hogy abszurd ötletekért ő sem feltétlenül megy a szomszédba. Egy mondatban: a bajuszos főhősünk a chat-szobás kalandokra ráunva kipróbálja a technika legújabb, a személyes preferenciákra épülő termékét, egy kifejezetten az ő igényeihez igazított mesterséges intelligenciát. Aki beszél hozzá, reagál, kacag, tanácsot ad és figyelmezet, ha közeleg egy megbeszélés. Csoda, ha beleszeret?

Jó, csak sok

A nő piszok nagy dobása, hogy előállt ezzel az ötlettel, hogy történetét csak nagyvonalakban lefestett helyhez és időhöz köti, ezzel hagyva nyitva az ajtót annak a zavarba ejtő érzésnek, hogy ezek a dolgok kis túlzással itt és most játszódnak le. A téma mindenesetre valóban itt és most foglalkoztatja a szociológusokat és egy ideje már a művészetet is (egyszer már hivatkoztam itt a port.hu-n a Placebo Too Many Friends című dalára, most megint megteszem). Az i-re pedig azzal teszi fel a pontot, hogy az ábrázolt társadalomnak tulajdonképpen semmi különösebb kifogása nincs az ellen, hogy a főhős egy operációs rendszerrel jár, azt, pardon: őt a párkapcsolat teljes értékű tagjaként fogják fel, legfeljebb annyiban néznek Theodoere-ra ferde szemmel, amennyire egy igen-igen szabadelvű nyugati városban a még itt-ott megmaradt homofóbok egy melegre. Joaquin Phoenix, mivel a kamera a játékidő nagyobbik felében az ő közelijén időz, apró arcmozgásokkal oldja meg feladatát, tökéletesen. Szíve választottjának csak hangja van, azt Scarlett Johansson kölcsönözte a szóban forgó mesterséges intelligenciának – így is összehoztak egy Oscar-jelölt betétdalt. A problémám az egész filmmel, hogy bármennyire is tudnám még hosszan dicsérni ezt a szemléletet és a világ kinézett szeletének ezt a mikroszkopikus vizsgálatát, végeredményben akkor sincs több, amit Jonze el akar mondani. A nő filmként már közel sem olyan szórakoztató, mint feldobott témaként. Ahányszor eljön az idő, hogy a hagyományos dramaturgia szerint bekövetkezzen némi-nemű kanyar a történetben, valójában egy újabb mindennapok-montázst tolakszik elő arról, hogy nahát, ember és mesterséges intelligencia, még kirándulni is együtt mennek, mint a normális párok. A forgatókönyv aztán már csak a lezárással tud ismét életet lehelni magába, hogy végül mégis annak az illúziójával hagyjuk el a termet, remekművet láttunk.

Kinek ajánljuk?
- Spike Jonze-rajongóknak.
- A minimál-színjátszás kedvelőinek.
- Média- és szociológia-kutatóknak.

Kinek nem?
- Akiknek véges a türelmük a történetmesélőkkel szemben.
- Akik Scarlett Johansson esetében nem a hangjára gerjednek.
- Akik szerint az ilyesmi film csak valami beteg elme ámokfutása.

8/10