Kathryn Bigelow gondolatébresztő és provokatív háború-értelmezésével elkészítette a zsáner A nagy kékségét, az évtized tán legjobb háborús filmjét, aminek egyértelműen ott a helye a műfaj klasszikusai mellett.

Az Egyesült Államok 2003-as keltezésű és a mai napig tartó iraki inváziója a 21. század legellentmondásosabb katonai akciója, a megszállás nem csak a világot, az amerikaiakat is megosztotta. Ujjal mutogattak egymásra, utcára vonultak, hogy ott adják a kormány, de kivált az elnökük, George W. Bush tudtára, mennyire nincsen ínyükre a terrorizmus elleni propaganda mázába csomagolt, de valójában igen egyértelmű, gazdasági okból kirobbant kardcsörte. A hollywoodi gépezet kerekei viszonylag komótosan indultak be, és míg a vietnami háborúra adott mozgóképes válaszra annakidején alig egy-két évet kellett várni, addig az iraki konfliktust ilyen vagy olyan aspektusból feldolgozó alkotások csak 2007 környékén kezdtek begyűrűzni a filmszínházakba. Brian De Palma Cenzúrázatlanul - Háború másképp és Paul Haggis Elah völgyében című művei nyitották meg az iraki háborús drámák sorát, mindkét opus gyújtópontjában a háború által radikalizálódott egyén állt, csak míg De Palma a harctéri média személyiségtorzító szerepét bírálta, Haggis inkább hagyományosabb értelemben vett traumafilmmel rántotta le a leplet az odaát történt borzalmakról.

Az HBO égisze alatt 2008-ban készült, Gyilkos megszállás című, sokat méltatott minisorozat a Rolling Stone magazin újságírójának szemén keresztül mutatta be Bagdad lerohanását, különös tekintettel a hadműveletben résztvevő katonákra. Szembetűnő trend tehát, hogy az iraki háborúval foglalkozó darabok nem a katonai felső vezetés dilemmái vagy netán globális konspirációkkal kokettáló politikai játszmák felől közelítenek témájuk felé (valamelyest kivétel az Elah völgyében exponált Dávid és Góliát-harc, még ha itt is egyértelműen Dávid figuráján van a hangsúly), inkább a körülmények áldozati szerepébe kényszerített kisember, az egyszerű katona szemellenzővel leszűkített békaperspektívája szolgál sorvezetőként a felfoghatatlan tragédiák megértéséhez.

A bombák földjénben Bigelow egy csapat, Irakban szolgálatot teljesítő bombaszakértő utolsó pár hetét csomagolta parabola-köntösbe. Rangidős tisztük halála után új szerzet érkezik a csapathoz: ő William James (Jeremy Renner), a pokolgép-hatástalanítás rettenthetetlen fenegyereke, aki szokatlan, már-már túlzásba vitt vakmerőségével és meglehetősen szuicid attitűdjével alaposan felkavarja az iraki utcák amúgy sem háborítatlan porát. A nyughatatlan katona aztán a körülmények dacára is megkedvelteti magát katonatársaival, ám a háború átláthatatlan káoszában sosem lehet tudni, hogy ki lesz a következő áldozat...

Többek között ez, a valóságból táplálkozó kiszámíthatatlanság az egyik legnagyobb erénye Bigelow filmjének, ami a kézikamera és vágás miatt nem csak tematikailag, hanem formailag is megjelenik. A korabeli közönség Alfred Hitchcock Psychóján hüledezhetett ennyire, a film derekán látható legendás zuhanyjelenet ugyanis nem csak a montázstechnika és a suspense-sokk kombinációjának mesteri elegye, hanem a film legnagyobb sztárjának, Janet Leigh-nek, és addigi főszereplőjének váratlan haláltusája. A bombák földjén felbukkanó egy-két fősodorbeli aktor itt ugyanolyan ágyútöltelék, mint a harmadik sorban tébláboló statiszta, a nézői elvárások bátor arcul köpésével Bigelow a zseniálisan felépített prológustól egészen a szívszorító fináléig fenn tudja tartani a hihetetlen intenzitással vibráló feszültséget. A napokra, vagyis fejezetekre bontott elbeszélés kombinatorikusan fokozza az újabb és újabb, egyre képtelenebb megbízatások Poklát, az éppen nem harctéren töltött epizódok sem megnyugvással kecsegtetnek, csupán hosszabbra nyújtják a hátborzongató suspense-érzetet, amellett, hogy tovább árnyalják a középpontban álló osztag tagjainak jellemét.

Ugyan mindenki egyenletesen jó teljesítményt nyújt, A bombák földjén egyértelmű motorja és legfőbb összetartó ereje a William Jamest alakító Jeremy Renner játéka és figurája. Az újonc színész karizmatikus, nyers, mosolya beteges humorérzékről tanúskodik, de ha a szükség úgy kívánja, mégis képes az együttérzésre, empátiára. Karaktere - a Martin Riggs-féle magányos farkasok mellett - Luc Besson 1988-as mesterművének, A nagy kékség Jacques Mayoljának hadseregre fazonírozott leszármazottja, ahogy A bombák földjén is sok hasonlóságot mutat a búvár-drámával. Abban Mayolnak az egyre mélyebbre és mélyebbre való merülés jelentette az újabb adrenalin-dózist, míg Jamesnek az egyre képtelenebbnek tűnő feladatok, egyre bonyolultabb robbanószerkezetek hatástalanítása jelenti a napi adagot - egyikőjük sem alkalmas a hétköznapi életre. A bombaszakértők speciális felszerelése amúgy sem sokban különbözik a búvárruhától (arról nem is beszélve, hogy James több ízben is A nagy kékségre hajazó, "szabadtüdős merülést" hajt végre, amikor leveszi akció közben a védőgúnyáját), a klausztrofobikus uniformis még jobban magára utalja és izolálja a minden pillanatban életveszélyben lévő katonát, mivel az nemcsak látásában, mozgásában is gátolja. Bigelow interpretációjában a drog maga a háború, ha egyszer valaki belekóstolt, soha nem tud lekattanni róla (míg a vietnami poklot megéneklő opusokban a kábítószer inkább a háború szörnyűségét eltompító segédanyag volt).

A legfájdalmasabb és leginkább húsbavágó képsorok a szolgálatát leadó, otthonába hazatérő James kisvárosi fulladozásáról szólnak. Újabb adrenalin-löket, háború-porció híján házában ücsörög tétlenül, érthetetlenül tekint csecsemőkorú gyermekére, a szupermarketben pedig megrökönyödve áll egy teljes polcnyi zabpehely előtt. Az ember, aki játszi könnyedséggel, több mint 873 alkalommal válogatott piros és kék drót, élet és halál között, megsemmisülve áll a bevásárló listával a kezében. Se a család, se az otthon szentsége nem nyújthat megváltást egy háború-junkie harcosnak, és ahogy Mayol is a végső merülést, vagyis az aranylövést választotta, úgy James sem tud leszokni a szerről, képtelen integrálódni a dolgos hétköznapokba. Bigelow metsző pontosságú látlelete letaglóz. (Hasonló problematikát dolgozott fel a Kimberly Peirce-féle A sereg nem enged, egy szintén iraki háborúval foglalkozó 2008-as traumafilm.)

A bombák földjén lesújtóan pengeéles háborúkritika, Bigelow azonban nem didaktikus és vegytiszta dráma, hanem érdekfeszítő és minden ízében vérprofi akció-thriller formájában tárta elénk az iraki háború tragédiáját. Jelenleg kevés, Bigelow-nál tökösebb női rendező garázdálkodik Hollywoodban.