A különc dán rendező, Lars von Trier minden filmje kísérlet, amelynek a magja legtöbbször valamilyen morális, spirituális vagy elméleti probléma, ami sajátos módon átitatja a köré festett filmvalóságot. Trier legtöbbször bátran felvállalja a bölcs mesélő szerepét, azaz − leszámítva egy-két ténylegesen dogmás filmjét − nem akarja fenntartani a magától hömpölygő eseménysor látszatát, inkább fejezetekre bontva mesél, és látványosan a szemünk előtt szerkesztgeti történeteit.
Ilyen alkotás a hangos várakozással kísért A nimfomániás is. Aki ismeri Trier életművét, sejthette, hogy a sikamlós médiakampány ellenére az új filmben nem egyszerűen zsigeri ingerekre apelláló, szaftos naturalizmust fog kapni. Noha a szexfüggő lány (kór)története nem szűkölködik 18-as karikás képsorokban, aki sajátos pornófilmre számít, csalódni fog. Trier nem döntöget tabukat, hanem egyszerűen nem veszi figyelembe őket: ráérősen és elmélyülten közelíti meg témáját, lépésről lépésre (fejezetről fejezetre) haladva vázolja fel főszereplőjének históriáját.
Seligman, a sokoldalú hobbiműveltséggel felvértezett, középkorú férfi egy sikátorban talál rá a földön heverő, összevert Joe-ra, akit megsajnál, és a lakásába visz. A lábadozó fiatal nő egy maratoni teázás közben kezdi elmesélni életét. Látva, hogy vendéglátója az ítélkezés leghalványabb jele nélkül issza szavait, egyre bátrabban megy bele a részletekbe. Az egyedüli tényező, amivel a férfi nyíltan szembeszegül, a nő öngyűlölete. Seligman többször a horgászatból (!) vett példákkal világítja meg Joe cselekedeteinek mozgatórugóit, időnként irodalmi, zenei hasonlatokkal operál, vagy éppen a pszichológia szakirodalmából idéz. Gyakran e parabolisztikus intermezzók segítik a lányt a történet továbbgördítésében, és a rendezőt a képi narráció alakításában.
A nimfomániás legjellemzőbb stílusjegye a Seligman és Joe közt is szóba kerülő polifónia: a groteszk, humoros, megrendítő és naturális ábrázolás hatásos elegye. Már a film elején megdöbbent a lírai képsorok közben berobbanó, kontextusidegen Rammstein-zene, mely később is többször felmordul. Sajátos összhangzattá állnak össze a műfajilag is sokszínű történetalakzatok. Némelyik jelenet stilizált, hol fekete-fehér, hol túlvilágított, saját elmeséltségét transzparenssé téve, más etapok dogmafilm-szerűen egyszerűek és életközeliek.
A film témáját adó jelenséget sokoldalúan tárja fel Trier. Egyfelől ott van a jóságos nagybácsiszerű férfi elfogadó nézőpontja: hallgatja Joe történetét, és igyekszik racionalizálni a lány önzőnek vagy gonosznak tűnő tetteit. Ugyanakkor látjuk, hogyan hullnak szét családok a szenvedélybeteg nő körül, és hogyan degradálódik élettörténete a szexuális aktusok logisztikájává. Az életét felidéző Joe maga is ellentmondásos: mardosó bűntudattal és önutálattal beszél magáról, ugyanakkor szenvtelenül idézi fel tetteit.
A nimfomániás első része alapján több mint ígéretes: újra provokatív Lars von Trier-darab, amely minden látszólagos didaktikussága mellett számos kérdést hagy nyitva. Az eredetileg öt és fél órás alkotást a hírek szerint a producerek nyomására vágták kétszer kétórásra, és ez a kártékony beavatkozás sajnos sok helyen érződik is a film ritmusán, másrészt a nézők azzal az érzéssel kénytelenek kijönni a moziból, hogy félig láttak egy filmet. Mivel a rendező állítólag meg sem nézte a moziverziót, nem tudhatjuk pontosan, mennyit veszített a mű a fesztiválokon bemutatott rendezői változathoz képest, de jó eséllyel így is mélyen megérinti a nézőt. A befejezésre pedig már csak néhány hetet kell várnunk.
