Philip Seymour Hoffman játékán és a drámai alaphelyzeten túl Bennett Miller Capote című filmjében nincs semmi különösebben érdekes, de ez a kettő azért elég mellbevágó.
Az 1959-ben Truman Capote már ismert író. Éppen az foglalkoztatja, az újságírás hogyan termékenyíthetné meg a szépprózát, vagy fordítva, hogyan lehetne elbeszélésszerű újságírást művelni.
1959 november 14-én éjszaka aztán a kansasi Holcomban valaki lemészárolja a négytagú Clutter családot, Capote pedig leutazik, hogy írjon a The New Yorkernek a helyiek reakciójáról. Itt kezdődik Bennet Miller filmje.
Biztosan azért van, mert sohasem találkoztam Capote-val, Philip Seymour Hoffman Oscar-díjjal jutalmazott alakítása nekem néha olyan volt, mintha egy teljesen elszállt meleg entellektüel paródiáját hozná. De utánanéztem. Mindenki esküszik rá, Capote pontosan így beszélt és gesztikulált.
Truman Capote nem egy riporterzseni. Vannak jó pillanatai, amikor megnyílnak neki az emberek, de inkább az Álom luxuskivitelben szerzőjeként csetlik botlik a szituációban.
Az érzelmi terrortól viszont nem riad vissza. "Ha úgy válunk el, hogy nem értettelek meg, örökké szörnyeteg maradsz mindenki szemében" - vázolja a helyzetet Perry Smith-nek, aki Richard Hickock társaságában szétlőtte négy ember fejét.
De van egy nagy baj. Ha minden menne a maga útján, a halálos ítélet végrehajtásáig nem lenne elég idő arra, hogy kellő mélységig alászálljon aranybányája, Perry lelkébe, és kilapátolja a szükséges nyersanyagot a könyvhöz, mely később gazdaggá és világhírűvé tette.
Ekkor Capote elköveti az ősbűnt: beleavatkozik a szituációba. Jó ügyvédet szerez nekik, de nem annyira azért, hogy megmentse őket, hanem azért, hogy meglegyen a tényregény, amiben "megvan a tény hihetősége, a film pillanatnyisága, a próza mélysége és szabadsága s a költészet precizitása"
"Sokan őrültnek tartottak, amiért hat évet csavarogtam a kansasi síkságon... Tényleg olyan volt, mintha nagy tétben pókereznék. Hat idegtépő éven keresztül nem tudtam, lesz-e belőle könyv vagy sem. Hosszú nyarakat, fagyos teleket éltem át, de kértem a lapot megállás nélkül..." - emlékezik vissza erre az időszakra a Mozart és a kaméleonok előszavában.
"Ez volt bukásának kezdete" - mondja életrajzírója, Gerard Clarke, akinek munkája alapján a forgatókönyv készült.
Így aztán a filmben, amit láttam, a pókerrel töltött évek alatt lépésről lépésre szörnyeteggé válik, hogy két szörnyeteg emberi arcát megmutathassa. Van ez így, ha valaki egy újságcikk alapján nem elképzeli, hanem odamegy, és megnézi jó közelről.
De amerikai filmben vagyunk, van feloldozás, bár üdítően kevés. (Ha kíváncsi erre a feloldozásra, jelölje ki és olvassa el - az egyelőre láthatatlan - szöveget:)
Capote letekeredik a whiskysüvegről, és az akasztás előtt szemébe néz kifacsart és eldobott hősének.
Megnézed? - kérdezi Perry.
Maradjak?
Jó volna, ha lenne ott egy barát.
Simán el tudom képzelni, hogy soha nem heverte ki.
